Aggyisten! Kicsit elaludtunk, és hogy kiengedjem Amacskát, kiléptem az ajtó elé, és elámultam. Fél 7 múlt, a napkeltére még várni kellett, a Hold, pontosabban a félhold, még szürkén tartotta az eget, és délkelet felé nézve jött az ámulat. Először azt hittem, egy leszálláshoz készülő repülő reflektorait látom, olyan fényes folt volt. Aztán rájöttem, hogy erre nincs leszállópálya, másrészt az mozogna, ez pedig mozdulatlanul állva uralta az eget még így is, a világos égbolton is. Töprengtem, micsoda csillag lehet, de rájöttem, a Vénusz az. Nem csillag, „csak” bolygó, és kifejezőbb, ha a magyar nevére gondolok: Esthajnalcsillag. Igen, az Esthajnalcsillag. Azért hívják annak, mert hol az esti, hol meg a hajnali égen látjuk; azért csillag, mert a fénye túltesz a többi bolygó fényén. Ennek köszönhető, hogy majd’ minden közösség mitológiájában megjelenik, hol szerencsét, hol bajt, rontást hozó égitestnek tartják- pl. Kínában. A maják meg a csatáik idejét kapcsolták a Vénusz-Jupiter együttállásához, és a naptáraikat is a Vénusz mozgásához igazították. Volt a szerelem istennője, volt iránytű. Szóval csak álltam az ajtó előtt, gyönyörködtem. Belém villant, hogy milyen régen láttam utoljára a csillagos eget a maga teljességében. Fényszennyezésnek hívják, jogosan, azt a díszkivilágítást, amivel a biztonságunkat (???) védjük, holott azt mondják, van más, kevésbé vakító ötlet is ennek megoldására. Reklámozunk. Ezt nem kommentálom. Azt is csak csendben mondom, ha nagyritkán este járok Pesten, a nagy kivilágítás miatt elvész a város „intimitása”, a sok fény, amivel kiemelik „fontos” épületeinket, egybe mossa őket. Nem tetszik. Elvész az épületek plaszticitása, a hidak nem ívelnek, hanem kápráztató fényfüzérré válnak. Egy hatalmas, fényekkel kiabáló város lett Pestből.
Így aztán nincs „lehetősége” az embernek felnézni az égre, elmélázni azon, hogy ott a múltat látjuk, hogy amit látunk, az talán már nem is létezik; nem tudunk gyönyörködni a csillaghullásban, meg sem látjuk, hogy a Mars az vörös, a Szíriusz meg hideg kéken hunyorog. Nem fedezhetjük fel a csillagképeket, nem tudjuk, hol a Fiastyúk, hol a Nagygöncöl meg a Kicsi; hol ül a Kisbéres, melyik az Északi Korona, melyik az Orion vagy az Ikrek. És ezzel együtt az az ősi tudás is eltűnik, amelyet a köréjük fűződő mondák, hiedelmek tartottak életben.
Annak idején -600 éve – még láttuk a Tejutat, és ha éjjel kimentem, a csillagos ég borult a fejem fölé. Ma kuriózum, ma hirdetik, hogy hol van ilyen település. A Balaton partján csak a fénybokrokat látni, a viharjelzők késként villogó lámpáit. A Duna habjai nem sötétek, nem látni rajtuk, mint Arany korában a „csillagok százezreit” .
„Nem magamért sírok”, hanem az elvesztett élményt siratom, a romantikát, a személyes !!! tapasztalás, az illúziók, a poézis elvesztését, Siratom ezt azzal együtt, hogy tudom, azóta nagyot változott a világ, a fejlődés kerekét sem akarom visszafelé forgatni, csak…
Akit érdekel, itt olvasgathat. Vagy kimehet egy „árnyékos” helyre, megkeresheti a csillagokat.