Aggyisten! Tátátá titi, tátátá titi hajtogatja az örvös galamb már vagy másfél, két órája. Időnként másik ágra száll, és ha őt magát látni nem is lehet, de azt igen, ahogy a súlya alatt meghajlik az ág. Jó nagy testű jószág. Gyerekkoromból nem emlékszem rá, mert akkor még nem élt errefelé. Azt hiszem, az utóbbi évtizedekben a felmelegedés? hatására vonul egyre északabbra.
Szóval … mondja a magáét. Valahol a szomszédban lehet a fészke, de az is lehet, hogy nekem mesélget kitartóan. Más nem is nagyon van ébren ilyen korán. Talán csak Amacska, aki mióta a kutyák nyaralnak, és végre szabadon fedezheti fel, uralhatja az udvart, az első kertet, így most jobbára kint hever és sütteti magát ebben a forróságban. Néha már a hőgutától féltem, mert a betonon fekszik, alszik, és ott bizony meleg van. Ő meg fekete. Lehet, hogy öregszik, és ahogy az öreg emberek, ő is egyre jobban kívánja a meleget? Majd megkérdezem.
Hogy tiszta legyen a kép, a bejárati ajtók előtti terasz és az udvar a kutyák birodalma. Jó darabig, amíg a két nagy – a komondorok – lakta, nem volt kutya-macska konfliktus. Aztán jött a kicsi kutya, aki meglehetősen vehemensen indította a bemutatkozást. Amacska ezt félreértette, támadásnak vélte, és …védekezett. Így a megismerkedés félbemaradt. Őnagyságának maradt a lakás és a kert, mert abból meg a kutyák zárattattak ki. Amacska lakásmacska lett, és újabban már a kertbe sem ereszkedik le, hiába tisztogattam meg a lefelé vezető utat a lonc-bodza-futórózsa dzsungelében. Lusta.
Hát ez van. Őnagysága csak akkor jelenik meg, ha éhes. Egyszer, kétszer körbetekergi a lábam jelezve, hogy még számítok neki, aztán teletömi a pocakját és megy. Az udvarra.
Hát ez van.
Tátátá titi, tátátátiti…
