Hajómúzeum

Aggyisten! Szóval… eljött az utolsó teljes napunk. Kiülök a teraszra, körbe vesz az éppen felkelő nap, a jó levegő, a csend. A terasz fala vakít, az ablakon is látszik, milyen erős fénnyel verődik vissza a szomszéd ház képe… Reggeli. Aztán nekiindulunk. Végigmegyünk a falu hosszabbik utcáján, amelynek a vége már masszív pincékre vált; aztán kaptatunk fölfelé a Meleges-hegy oldalában. Kétoldalon gondosan művelt szőlőtáblák felirattal: Chardonnay, Irsai Olivér, Királyleányka stb. és a telepítés éve, a terület nagysága. Vásárlás, majd tovább a vendégházhoz, a kilátóhoz. Előtted föl-föltűnik a Duna, a túlpartja már Szlovákia. Lassan, méltóságteljesen hömpölyög a víz, szinte érzed az illatát. Látni, hogy közben lerakja fölöslegessé vált hordalékát, szigetecskéket épít. Komoly 200 méter tengerszint feletti magasságból nézheted, hogy hogyan keresi az utat a Dunazug hegyei között, hogy aztán majd egy éles kanyarral délnek forduljon.

A tenyérnyi kilátó tövében füge érik, körülötte a hétvégi esküvőre építik a sátrakat, szerelik a színpadot…

Tovább a hajtűkanyarokkal tűzdelt úton Neszmélyre, az öbölben hajómúzeum van. Odatalálunk. Az egyik hajóból, amely turistaszállásként működik, épp költöznek ki a vendégek. Pár lépéssel arrébb – meglehetősen rozsdás testvére szomszédságában – ott a Zoltán nevű hajó… Ezt kerestük! Kissé elgondolkodtat az „alacsony magasság” feliratú tábla, (most ide csak kisnövésű óriások mehetnek?) , de aztán tovább, az útmutató alapján a lejáraton benyitva egy kopogó vaslépcsőn lejutunk a hajótérbe. Kerek kajütablak, néhol félhomály, másutt vakító fény; hátul két utas várakozik . Csodálatos hajómodellek, én megdobbanó szívvel fedezem fel a Szent Istvánt. Annak idején, 600 éve „rajta” is utaztunk Pestre… Kabint váltottunk, de én nem tudtam nyugton feküdni, mert kint zajlott az élet. A part menti fények látványa, a kikötésnél -mivel árut is szállítottak- a ki-és berakodás. Órákig álltam a kiáradó hőségben a gépház nyitott ajtajában, és néztem, hogy hajtják a hatalmas karok a dugattyúkat; beszédbe elegyedtem a gépésszel; egyszer még a kapitány is szóba állt velem. Nappal pedig figyeltem, hogyan hajtják, viszik előre a hatalmas lapátok a hajót, élveztem az arcomba csapódó permetet, a Duna illatát… Szóval… most nosztalgiáztam egy kicsit…

Itt meg a hajó kéménye, ezt is, ahogy a többit, a hídhoz érve félbehajtották… Ott vannak a láncok is, látjátok?

Még egy pillantás a kikötött újabb, modernebb csónakokra… remélem, nem sértődnek meg a „csónak” tituluson, aztán pár perces nézelődés, hogy szedegetik a part iszapjából a kisfecskék a fészek tatarozáshoz szükséges sarat, és… irány újra Dunaszentmiklós.

Szép nappal, szép élménnyel zárult…

Jövőre?! Igen…

Ismét Dunaszentmiklós

Aggyisten! Az úgy kezdődött, hogy Sz. 3 éve kénytelen volt egyedül elmenni Dunaszentmiklósra nyaralni. Beleszeretett ebbe a kicsi faluba, a hozzá nőtt üdülőfaluba, úgyhogy most újra ott töltöttünk egy hetet A csendes, barátságos település -svábságát őrző 500 főnyi lakosságával -Tatától pár kilométerre, a Gerecse északnyugati részén, egy völgyben fekszik; a meglehetősen nagy üdülőtelepet pedig úgy ültették a domboldalba, hogy a lábai elé heveredjen a völgy a falu házaival, hogy megunhatatlan látványt kínáljon a hegy szőlőkkel, présházakkal tarkított oldala, az erdő tövéig felkúszó legelő. Mi úgy használtuk ki a lehetőséget, hogy gyereket, unokát vittünk magunkkal.

Ismét Dunaszentmiklós részletei…

Jelsánál hagytam abba

Aggyisten! Jelsánál hagytam abba. Fájó szívvel búcsúztunk, mert most kezdődött volna „a Havaj!!!”, a meleg, amikor bemehettünk volna egy kicsit a sós vízbe, de… „a vonat nem vár”. Igaz, a szigetről (Hvar) először is el is kell jutnunk Splitbe. Tehát komp. Ellenőriztük a mentőcsónakot (megvannak), és a tágas, sima „úton” beértünk a spliti kikötőbe. Ott egy kis nézelődés, és azon tanakodtunk, ez a lábát mélán lógató kisöreg damiljára akasztott horgával vajh’ fog- e valamit. Aztán csavargás, búcsúlátogatás Diocletianus palotájában; most a majd 500 évig betemetett „földszinti” boltívek alatt mentünk be. Jó nagy tömeg volt! Zeneszó „Marica duso, Marica srce …” Megdobbant a szívem: ezt annak idején én is játszottam a Sokac Kör zenekarában; irány a hang után… A „kupola” alatt ott volt a tamburásból, gitárból, harmonikásból álló zenekar, és vidáman énekelt…

De „a vonat nem vár…”. Éjszakai utazás, újra a zágrábi vasútállomás. Csomagmegőrző, irány a város. Királyi fogadtatásban volt részünk, maga Tomiszláv várt. Igaz, a magas lóról nem volt hajlandó leszállni, de azért kedves tőle, hogy… Nem?! ???? Villamos, a Főtérnél leszállás, egy aggyisten Jellasicsnak, majd indulás „hegynek” fel. Hatalmas tér, a közepén Szentháromság szobor (pestisoszlop), aztán a körbástya, a Székesegyház. Gyönyörűek az ablakai, és izgalmas írás a falon. Mi lehet? mellette egy múzeum (kihagyjuk); irány tovább!! Újra a bástya, tetők… Letértünk a nagy, széles útról, és elindultunk a lejtőn. Balról templom, zárda, a túloldalon meg – én csak kanonoksornak neveztem – épületek. Harmincas évekbeliek meg régiek, és már itt is a piac. Szombat van. Van itt minden, mi szem-szájnak kellemes; eper, barack, cseresznye… Virágok tömkelege… És halpiac. Legalább 50 féle hal a feldolgozottság különféle stádiumában; polipok, tintahalak (őket sajnáltam legjobban), de a csodaszép kagylók kitárulkoztak, és megmutatták, milyenek is valójában. Utcai zenész – Bachot, Vivaldit játszik – aztán a Jellasics tér. Ott is van; lovon, mi máson. de most nem Magyarország felé döf a kardjával, hanem… (nem tudom, merre). Tombol a turizmus – és a meleg –; rengeteg az ember. Népviseletben, különféle korok divatjaiban; rengeteg a család, mert most van a „Menet az életért”, de krisnások, sportolók és másféle lézengők is sétálgatnak, vonulgatnak a hatalmas téren. Megjelenik a verklis hölgy is, de a műsorát már nem várjuk meg… Bepillantunk az egyik, pestihez hasonló utcába, és megyünk, mert „a vonat nem vár..”

Szép volt. Jó volt… Jó lenne visszatérni, de…

De búcsúzóul azért csak a jelsai öböl látványát visszük magunkkal…

Elég lesz, Koncz Péter?!

Galéria

A vonat mellett döntöttünk

Aggyisten! Az úgy volt, hogy repülő, autóbusz helyett a vonat mellett döntöttünk. Valamikor fél 5 körül be is vackoltuk magunkat a fülkébe, és arra számítottunk, hogy magunk maradunk; mert előszezon van. A fülke hármunknak még kényelmes, de ha hatan lennénk, akkor bizony szoronghatnánk a meglehetősen hosszú úton. Előszezon lévén a valódi gyors még nem közlekedik, így aztán végigmentünk a Balaton partján, szembesültünk a pár nappal azelőtti vihar pusztításaival; kaptunk egy kis ízelítőt vízből, vitorlásból… Aztán besötétedett, mi meg csak robogtunk, meg-megálltunk, ismeretlen nevű települések nevét olvastuk. Egy darabig tartottuk magunkat, aztán ki jobbra, ki balra dőlve szundikált. Én nem nagyon tudok aludni, izgat a táj, az elsuhanó, de amikor az ember csak föl-fölvillanó fényeket lát, akkor… Néha olyan érzésem volt, talán túlzás volt így vállalkozni az útra, de aztán eljött a hajnal, a hajnalnak az a pillanata, amikor már láttuk, hol robogunk. Feledhetetlen volt! A karszt szürkés sziklái, a morcos hegyek, rajtuk – már ahol voltak- fenyvesek, völgyek, és… Ott a tenger!- ujjongtam. De nem a tenger volt, hanem a völgyekben úszó köd. Fantasztikus látvány! Minden álom, minden fáradtság kiment a szemünkből, csak bámultuk és fényképeztük a látványt. És az a levegő! A kicsit csípős, nedves szél! Aztán ahogy egyre feljebb ment a nap, úgy világosodott meg a táj; a vörös sziklák, a megmunkált földekről összeszedett kövekből emelt derékig érő „kerítések” , a terméskő házacskák, az egyre laposodó tetők… És óhatatlanul eszembe jutott, mint már annyiszor, az itthoni zsíros földek látványa…

Aztán végre valóban ott volt a Tenger! Beértünk Splitbe. Meglehetősen jelentéktelen pályaudvar, de ha az épületből kilépsz, az út túloldalán ott a tenger. A kikötő a maga, már kora reggel is nyüzsgő életével. Hajók, hajócskák, kompok, katamaránok ringatóznak a vízen, autók sora próbál eljutni innen oda és onnan ide. Isteni friss, megújító levegő, elfújt fáradtság… Aztán némi várakozás a csomagmegőrző nyitására, egy kis reggeli, és irány Split fölfedezése.

Split: görögök majd rómaiak lakták; annyira lakták, hogy Diocletianus 293-ban egy 38700 négyzetméteres palotát is építtetett magának, ide is vonult vissza… Aztán jött népvándorlás, a környék lakói ide, a palota falai közé menekültek, és ha már itt voltak, elkezdték kialakítani a maguk életterét. Részint a palota köveiből, részint a környék kőbányáiból a palota falai közé beszuszakoltak egy mai napig élő, eleven városkát szűk, kanyargó utcácskákkal, tenyérnyi terekkel, rengeteg turistával (de ezt akkor még nem tudták).. Templomot is építettek, jelezvén, hogy legyőzték a pogány szellemet.

Folytassam?

Galéria