Aggyisten! Szóval: felvettek előfelvettnek. Akkor erre az évre valami munkát kell keresnem. Azt, hogy egyetemistaként miből élek meg, nem nagyon fontolgattam, hisz kezdetben Anyuéktól, Aputól is jut egy kevéske, ezt tudtam, a többit majd meglátom. De erre a szűk évre? Mit tegyek? Aztán jön az üzenet, hogy versmondói tevékenységem ismerője vár Pécsett. Akkor nyáron az eliszaposodott palkonyai halastavakat mérték fel, ott figuránsoskodtam. „Izgalmas” munka volt a gyakran combtőig érő iszapban dagonyázva szúnyogok közt hordozni a szintezőlécet, megtalálni azt a helyet, ahol megvethetem a lábam, és arra is figyelni, hogy azt a micsodát függőlegesen tartsam.
Szóval: a halastavak helyett irány Pécs. Felhős, esőre hajló volt a reggel, és mire beért a vonat, addigra már szakadt is az eső. Vékony kardigánom, szoknyám tisztességesen átázott, mire a Káptalan utcába, a múzeumba értem. A cipőm is. A vékony papucscipőnek meg… hmmm… szóval lyukas volt a talpa … Hogy miért? Hát mert akkor az én 40-es lábam -női viszonylatban- nagynak számított, és csak hosszas keresgélés után találtam. Akkor éppen nem találtam, így aztán némi újságpapírral pótoltam a talpa folytonossági hiányát.
Szóval: bébocsáttattam a múzeum gazdasági igazgatójának színe elé. Ott álltam a rokokó fotelekkel, csodaszép szőnyeggel berendezett iroda ajtajában, és csöpögött rólam a víz. A cipőm elázott újságpapír bélésének málló foszlányai megadással csúsztak le a bokámról. „Na, jó kis antré!” – gondoltam. „És azt szeretném, ha felvennének… ” A titkárnő gyorsan fölmérte a helyzetet, kerített egy „közönséges” széket, a fenekem alá meg egy többszörösen összehajtogatott törölközőt, és leállította a szőnyegen kívül, az íróasztaltól 4 méterre.
Nem tudom, hogy a „hírnevem” előzött-e meg vagy annyira szánalmas voltam, hogy a lelke mélyéről mégis előbújt belőle a karitatív ember, mindenesetre úgy mentem el, hogy pár nap múlva munkába is léphetek az akkor nyitott Modern Magyar Képtár teremőreként. Kemény 600 Ft lesz a fizetésem, a munkaidőm ettől eddig tart, ez és ez a munkaköri leírásom.
Hát így kezdődött. S a folytatás?
Mint a hal… úgy éreztem magam, mint a hal a vízben. Rövidesen találtam albérletet is, két jogászlány mellé költöztem harmadiknak 200 forintért; és tanultam, tanultam, tanultam. Direkt módon is, a főnököm ajánlotta könyvekből, meg indirekt módon a tárlatvezetéseken, a képtárba gyakran látogató festők jóvoltából, a műterem-látogatásokon. Szerencsém volt, mert akkor kezdtek ébredni a múzeumok, akkor kezdtek nyitni, hogy ne csak a kutatás bázisai, kincseiket félve mutogató intézmények legyenek, hanem élő, meg-megújuló, látogatókat „nevelő” helyek.
Fantasztikus emberek vettek a szárnyaik alá, törődtek velem. És akkor elbizonytalanodtam. Talán mégsem a riporterkedés? Én legyek az ország első múzeumi népművelőinek egyike? A múzeumiak bíztak bennem, biztattak…
Aztán elkezdődött az egyetem…