Aggyisten! „Mi van, anyám?! Csak nem félsz?!” kérdezte A. csodálkozva két-három napja úgy fél 3 tájban, mikor nemet mondtam az este 6 órai ballonozásra. Nem, nem féltem, eszembe sem jutott, hogy félhetnék is, csak éppen egy könyvbe billenve böcölléztem az álom és ébrenlét határán…
Aztán szombaton jött a hívás, hogy másnap reggel fél 6-kor indulunk.
Indultunk is. Csodás reggel volt (de melyik napsütéses reggel nem az?!), és a Velencei tó partján még szebb volt. A kis utánfutóból előkerült a kosár és egy hatalmas pakk, kivarázsolták belőle a ballont, kihúzták, kiegyengették, kezdték feltölteni levegővel, és mikor eljött a megfelelő pillanat, begyújtották az égőfejet, megindult a meleg levegő is. Ígéretesen hasasodott a hatalmas lufi, közben a kosárba kerültek a palackok, és hamarosan maga a ballon is a 4000 köbméterével ott gömbölyödött a fejünk fölött Mit mondjak, szívdobogtató látvány volt… Mondhatnók, felemelő…
(No, az már kevésbé, ahogy bekászálódtam a kosárba, de benn voltam, és ez a lényeg.)
És megkezdődött. Lassan, alig érzékelhetően emelkedtünk. Karnyújtásnyira, majd egyre távolabb kerültek a fűcsomók, még integettünk a partra érkezőknek, aztán a tó fölé sodródtunk, lábunk alatt aprócska hullámok, nádszigetek vonultak. Ni, ott egy hattyú! Ott meg egy egész család úszott méltóságteljesen a nádas labirintusában. De már játéknak tűntek ők is, ahogy a pecások csónakja is… Le kéne ejteni nekik egy halat! – villant át rajtam… De hol a hal?! Ott lenn, a nagyobbakat még látni is vélte az ember…
Mi csak siklottunk, bámultuk azt a lenti nagy, békés világot. Néha föl-fölrobogott a gázégő, kissé melegebb is volt a kelleténél, de a látvány, a méltóságteljes siklás mindent elfeledtetett. A versenypálya, Sukoró házai, nyaralói, Velence udvarai felülnézetben; a kanyargó utcák, utak sorban vonultak alattunk… Aztán szántók, tarlók, napraforgó táblák váltották egymást, a friss, elsimított földön ott maradtak a játékos kedvű traktoros boronáinak hurokjai, a kukoricásban pedig az éjszakai szálláshelyek letaposott szárai. Nyúl rohant át a földön, ha árnyéka nem lenne, őt sem lehetne látni, ahogy az ölyvet sem. Az M7-es játékautóinak forgalma és hangjuk… Aztán lassan sodródtunk tovább, kifelé át az M7-es fölött, a pázmándi út mentén, már láttuk a kis kék utánfutós mikrobuszt, (jaj, ne; ezek értünk jönnek?! Máris?!), aztán egyre közelebb és közelebb jöttek a kukoricák, akár címerezhettük volna őket, aztán megjelent egy kéz, megragadta a lelógó kötelet és szép csendben kihúzott bennünket a dűlőútra…
Aztán véget ért az álom: kiszálltunk.
Hogy az utójáték is meglegyen, még leengedték, kihúzták, összehajtották, táskájába tekerték a ballont, a kosárral együtt felkerült az utánfutóra, mi meg beszálltunk és elindultunk vissza, a pákozdi emlékmű tövéhez…
Köszönet érte…
Kinek is? Hát a családomnak, de akik kivitelezték, a SUP-AIR Ballon Clubnak is…
Indulás tovább!!!
Hová? Dunakanyar? Afrika? Bergengócia?