Aggyisten! Ülök az ágy szélén, és vagdosom a körmeim. Nem bírom elviselni, ha 2 mm-nél nagyobbra nőnek; olyankor idegennek érzem a kezem. Mostanában meg aztán gyakrabban is kell manikűröznöm, mert a bütykei megnőttek, májfoltokakat gyűjtöttek, a bal a sajkacsont-törés után bizony időnként „megvizesedik”. A jobbom meg harkányi „pofára esésem” óta most kezd helyreállni: a tompításnál az szenvedte meg jobban rázuhanó súlyom. Nem tört, csak zúzódott, most már nem kék-zöld, a duzzanatok is levonultak, mozgatni is tudom, bár erő még nincs benne. Szóval: sosem volt szép a kezem, talán inkább biztonságot, megbízhatóságot sugallt, ezért sem hordtam gyűrűket, nem lakkoztam, és nem növesztettem meg a körmöm. Sokáig irigyeltem azokat, akiké szép volt, akik, mint Adrienn, szép körmöket csináltak maguknak, akiknek hosszú, kecses ujjaik voltak…
Anyunak szép keze volt. Eredendően hosszúak az ujjai, szép ívű volt a körme, és gondozta, ápolta is őket. Sajnos, az évek kárpitoskodása tönkretette. A tenyere élén meg-megújuló, lassan gyógyuló sebek fájdalmassá tették a munkát, az erőltetéstől megvastagodott a csuklója, izületei; az afrik kiszárította a bőrét. Csak a körmei, azok őrizték gyerekkorom Anyu-kezét. Szép volt és a biztonságot jelentette. Nemcsak azért, mert mindent meg tudott csinálni (és mindent 100%-osan, szépen, gondosan), hanem mert az állandóságot, az igaz döntéseket jelentette. ( Néha pofonokat is, de…)
Ráadásul, mivel olvasmányaimban Jókainál, Dumas-nál és társaiknál a kéz megjelenítése a jellemzés egyik eszköze volt (akár az előkelő származás bizonyítéka is lehetett az elegáns, hosszú ujjú, szép körmű kéz, a bárdolatlanságé meg a durva, ápolatlan), így aztán – akarva-akaratlan – fontos, néha perdöntő volt a kéz. Nemcsak a formája, gondozottsága, de a mozgása, játéka is. M.-nek a kezébe szerettem bele, X-nek a kezével nem tudtam kibékülni: ellenszenves volt hernyószerűen mozgó, tömpe ujjaival. Y-nak hazug keze volt: mást fejezett ki, mint amit a szája mondott. Öreg barátomnak, Miklósnak hatalmas lapátjai voltak, de régész restaurátorként a legfinomabb munkákat végezte vele. És ha bánatomban hozzá szaladtam, elképzelhetetlen meleg erő áradt belőle.
Nézem a gyerekeim kezét. Az egyiké – bár nem nagy és „férfias” – ugyancsak biztonságot sugall és ügyes; a másiké finom, idegekkel teli, érzékeny. É. keze csodaszép: nem gótikus ívű, szép, nőies, gyengéd erő van benne és határozottság. M.-é is nőies, az érzései talán előbb látszanak a kezén, mint az arcán. E.-é meleg, becsületes, G.-é finom, nőies; A.-é határozott, egyenes jellemét tükröző.
Szóval: ülök az ágy szélén, most már nem vágom, csak reszelgetem a körmeimet… és ostobaságokat beszélek…