Aggyisten! Ez a kép Kisbéren készült, 5 éve. Akkor is, most is azon töröm a fejem, miért szomorú ez a gyönyörű ló. Hová vágyik? Röviddel a kép készítése előtt vezették be az istállóba, akkor vidáman nyerítve üdvözölte a többieket, akik „vissza is köszöntek” neki. Magától ment a helyére, és jóízűen ropogtatta a gondozójától kapott zabot. Az le is csutakolta, meg is szeretgette; miközben a ló engem szemlélt. Tekintetében a kíváncsiság megértéssel párosult.És miközben fényképeztem, megint Szilvásvárad jutott eszembe.
Ragyogó őszi délelőtt volt,egy szelíd lankán hajtottunk fel, amikor megláttam a karám kerítését, a domb aljában pedig az istállót. A lovak nagy része az istálló körül bóklászott, csak 2-3 legelészett az úthoz közel. Kikaptam a gépem, és lassan elindultam feléjük . Abbahagyták a legelészést, és lépegettek felém. Köszöntem nekik, ahogy illik, megkérdeztem, hogy szolgált az éjszakai nyugodalmuk, már engedélyt is kértem hogy készíthessek róluk egy pár felvételt, amikor azt láttam, hogy a domb aljáról ránk figyelve elindul egy kanca -talán- a csikójával. Csendben ballagnak fölfelé, aztán amikor elém érnek, rám néznek, horkantanak egyet, majd dugják a fejüket, hogy simogassam meg. Megtettem. És ekkor -mintegy varázsütésre- az egész ménes egy pisszenés nélkül elindult felém… Halkan, méltóságteljesen vonultak, figyelmesen megnéztek, majd továbblépve átadták a helyüket a következőnek. Akik „végeztek”, azok csendben várakoztak. Hihetetlen volt az egész: vagy 20-30-40? ló, egyik szebb, mint a másik, ott állt velem szemben, és figyelt. Barátságosan, értő szemmel néztek, felmérték, mennyit érek.
És akkor belém hasított a felismerés: a nyihahák országában vagyok. A lovakéban, amelyek „az erő, a szelídség, a természetes szépség, barátságosság és az értelem megtestesítői, …szépek, tiszták és elegánsak … Erkölcsük a kölcsönös tiszteleten és jóindulaton alapul. Végtelenül intelligensek. A hazugságot, mint logikai képtelenséget nem ismerik. Társadalmuk arisztokratikus köztársaság; a döntéshozatal kizárólag egyhangú lehet.” Most azért tanulmányoznak, hogy megtudják, méltó vagyok-e hozzájuk.
Lenyűgözve álltam, tisztelettel figyeltem őket; meg sem próbáltam előnyösebb oldalam mutatni, mert úgy éreztem, tudják, hogy valójában milyen vagyok. Valószínű megfeleltem, mert vagy 20 perc szemlélődés után maradtak, és mellettem legelésztek tovább. Mindannyian.
Talán Swift is ilyet élt át, amikor Gulliverjét negyedik, utolsó utazása során ide, a nyihahák országába, Laputába, ebbe az idilli világba vezette.
Gulliver 3 évig él a lovak között, megismeri társadalmukat, szokásaikat, szellemiségüket, és találkozik másfajta lényekkel, a jehukkal, akik leginkább az emberekre hasonlítanak, primitívek, gyalázatosak és otrombák; a társadalmuk szöges ellentétben áll a nyihahákéval. és Gulliver rádöbben, hogy otthonában, a XVIII. századi Angliában valójában jehuk között él, és valójában ő maga is egy jehu. Hazatér ugyan, de ha nyugalmat, tisztaságot akar, a lovak közé, az istállóba menekül. Swift ezek után többé nem utaztatja hősét. Nincs hová.
Szóval ilyen érzések, gondolatok kerengtem bennem tisztaságról, becsületről, szeretetről, miközben ott álldigáltam a lovaknál.
Utólag jöttem rá, hogy még fényképezni is elfelejtettem…
Ja! Hogy bekerekítsem a történetet, az ő szemükben nem láttam azt az elvágyódást, azt a szomorúságot, amit a kisbéri kancáéban.