Aggyisten! Amikor reggelenként fölkelek, szembesülök azzal, hogy mi vár rám. A NYÁR, a meleg. És mivel nekem -általában- a pohárban lévő víz a fontos, nem annak a hiánya, elandalodok. NYÁR. A végtelen hosszúságú, lassan csörgedező idő ideje; az hosszú, belefeledkező olvasások ideje, a Dunánál ücsörgés ideje. Az álmodozásoké, a korlátlan játékoké. A szoba tenyérnyi ablakán benyilazó napsugár, a napsugárban táncoló porszemek ideje. A kora reggeli keléseké; az édes, igen, az édes, barackízű napsütésé; a Dunában áztatott lábaké, a sóderban gyűjtött kavicsé. A 7óra körüli piacra menetel, a vásárlás ideje, a kútból húzott víz csillogása, a sparheltbe begyújtásé. Még most is az orromban van a fellobbanó papír és gyújtós illata. Aztán gyorsan főzni, mert meleg van, nagyon meleg van, és még a konyhának is kell egy kis idő, hogy megszabaduljon a meleg egy részétől..Aztán a szomszédolás, a Juliskáékhoz menetel ideje, aztán a Duna… lustán kövekhez csapódó hullámainak hangja, aztán az ebéd utáni kompozás. A víz hűvös, és olyan sárga, mint a borostyán; aztán a szigetben, a strandon a bokrok alatti hely kiválasztása, és a nap… a napsugarak, ahogy átjárják az ember testét, ahogy elolvadsz a „mindenségben”. ( Talán így kéne elmúlni is, kinn, a napon… felszívódni nyom nélkül…) Hallod, ahogy jönnek a hajók, fölülsz, vágyakozva nézed az uszályon utazókat, az ugató kutyát, a szélben száradó ruha csapkodását, és arra gondolsz, milyen jó is nekik… Világot látnak; igaz, hogy tenyérnyi helyen élnek, de körülöttük föl-, elvonul a világ. Átitat a nap, lassan enyhül a forróság, és elindulsz, elindultok haza…
A nyár ennek az ideje volt; meg a csillagos estéké, a hársfa illatáé, a Duna „szagáé”, az andalgásé és a csókolózásé, az álmodozásé… Hallgasd csak!