Aggyisten! Akkor most felhívom a doktornőt, és megkérdezem, mit tegyek az 5,55 mmol/L koleszterinem ügyében. Elég, ha diétázgatok, vagy… ???
Elgondolkodtam: milyen jó is: hétfőn elmentem a vérvételre, aztán másnap már a családorvosomnál, és már itt, nálam is megvolt a laboreredmény. Bezzeg annak idején! Hatalmas tűvel szivattyúzták ki a vénámból a vért – izgalmas volt látni, hogyan jön, milyen sűrű, milyen a színe, hogy telik meg a fecskendő –, aztán napok múlva visszamenni, mit is mutat. Most meg sitty-sutty, csak egy pötty mutatja a könyökhajlatomban, vért vettek, és másnap már megvan az eredmény.
Milyen jó is! Csak megírom az e-mailt, aztán bemegyek a receptekért; vagy időpontot kérek, aztán – valamikor – bejutok a szakorvoshoz. Kiírják a megfelelő gyógyszert, és sitty-sutty, máris… meggyógyulok. Aztán sitty-sutty, kicserélik a kopott gömbcsuklómat, a romlott fogaimat, normalizálják a vérnyomásom…
Ha szeretteimről meg akarok tudni valamit, csak megnézem a Fb.-ot vagy valami mást, és sitty-sutty, máris tudom, pl. Emese és Boti milyen jól zárták a tanévet. Nem kell leülnöm levelet írni, levélpapírra, borítékot címezni, tollal (Jesszusom, mikor fogom kifogyasztani azt a 600 golyóstollat, ha ilyen keveset használom őket?!), nem kell bélyeget nyalni, postára menni… És nem kell a válaszra várni többet, csak pár percet, mert látom, vonalban vannak… És nem kell a gyerekre vigyázni, elég, ha egy tabletet vagy okostelefont adok a kezébe; de nem kell guberálva azon sem gondolkodni, mit főzzek ebédre, mert a zöldborsótól az édesburgonyáig, a lazactól a polipon át a libacombig bármit megtalálhatok… És karácsonyra akár lecsót is készíthetnék frissből… Már vagy 3 hete ehetnék görögdinnyét, uborkát, csak sitty-sutty megveszem valamelyik nagy áruházban, és nem kell várnom a szezonjára… És reggeltől estig válogathatnék a tévéműsorok között, és ha ez nem elég, akkor ott a számítógépem vagy a laptopom, amit oda viszek, ahová akarom… Aztán csak fölülök egy vonatra, sitty-sutty, máris ott vagyok, ahová igyekszem, és nem kell órákon át döcögni, útitársakkal társalogni, mert majd mindenkinek ott van a kütyüje, és nyomkodja, nyomkodja rendületlenül. Annak idején, bezzeg…
Nem kell a gyerekeknek búvóhelyeken törni a fejüket, nem kell rohanni az apacsfalhoz, hogy leüssék az óvatlan hunyót, mert nem rohangálnak – utcagyerek módján – az utcán; nem kell álmodozni „arról” a könyvről, mert elolvashatod a neten – még a zanzásított változatát is –; nem „kell” a hosszú nyári szünetet nyakadban a kulccsal (a ffenéket! nyitva voltak a kapuk, az ajtók…) babázással töltened, nem „kell” babaruhát varrnod, nem kell a papírbabát és a ruháit óvnod, nehogy elfújja a szél… Nagy eséllyel ott az okostelefonod. Nem kell segítened a barátnődnek a gyomlálásban, hogy hamarabb lemehessetek a Dunához, mert nekik sincs kertjük, vagy ha van, akkor kivegyszerezik a gazt… Nem kell este olvasással rongálnod a szemed, mert ott a tévé… „Annak idején” nem kellett végiggondolnod, melyik sajtot, tejet hagyd ki kosztodból, hogy kisebb legyen a koleszterinszinted, nem kellett bosszankodnod, hogy mire a szakorvoshoz jutsz, már el is múlt a gacsos térdedben a reumatikus fájdalom; nem kellett dühöngened, hogy tele van műanyag flaskákkal a szemetes; hogy nem olyan friss a kenyér, nem kellett…
„Annak idején” lehet, hogy már nem is élnél.
Akkor most felhívom a doktornőt…
De mi lesz az okostelefonnal, az elmaradt babaruházásokkal, a bújócskával, a dunai lábáztatással, a vonaton kötött ismeretségekkel, a beszélgetésekkel?!