Aggyisten! Annak idején, 600 éve, a szülendő gyermekünk nemét mi is, ahogy mindenki más, csak akkor tudtuk meg, ha napvilágra jött. Így aztán mindkét nem eshetőségére fel kellett készülnünk. (Szerencsére az ikerterhességet akkor már azért időben érzékelték, így a boldog szülők arra azért felkészülhettek, ha dupla vagy tripla nevet kellett bemondani az „illetékesnek”). Ilyenkor a szülők rendesebbje nekilát, szépen összegyűjti a neki tetsző utóneveket, számot vet a divattal, a szokásokkal; végiggondolja, hogy lehet majd becézni a gyereket, hogyan hangzik együtt a két név; kikerüli a bemutatkozás nyelvtörő hangzótorlódásait. Aztán amikor minden zavaró tényezőt kizárt, várja A gyereket. De nem csak ők várják. Vannak még nagyszülők, rokonok, barátok is, akik körében – jobb híján- adhatja a társalgás egyik témáját, de előhozhatja a valódi érdeklődés is: milyen nevet visz tovább az utód.
Amikor kiderült, hogy unokám lesz, nekem is fúrta az oldalam a kíváncsiság: hogy fogom nevezni. „Rebeka” – hangzott a határozott válasz. ?! Kóstolgattam a nevet… Rebeka… A családi név az mély hangrendű, két hosszú szótagból áll, ahhoz illik a magas hangrendű Rebeka név, még a ritmikája is jó… Nem is rossz… Sőt!! De mi lesz, ha beszédhibás lesz?! Ha nem tudja kimondani az r-et?! Hogy mutatkozik be akkor?! Hát úgy, hogy „Jebeka”- hangzott a válasz.
Szerencsére nem lett beszédhibás, a vezetéknevében fetorlódó r-es mássalhangzót is ki tudta mondani…
De ha a nevét hallom nagyon sokszor beugrik anyja-apja hangja: – – Jebeka.
Hát Isten éltesse az általam ismert egyetlen Rebekát!