Aggyisten! Reggelizek. Komótosan, megadva a módját: deszkán. Jó éles késeim vannak, másmilyennel nem érdemes kezdeni. A napokban maradt hajában főtt krumpli, azt eszem, hidegen. Nagyon szeretem: zsíroskenyérrel, hagymával… deszkáról. Hű, de sokat ettem annak idején! Gondolom, Ti is. Most a hagymám póréhagyma, zsír helyett (hja, koleszterin ) meg egy kis majonézzel kínálom morzsálódó kenyerem, és mivel elég színtelen a teríték, hát előszedek egy-két apró paradicsomot, és az egyik szép, piros kápia paprikát is felkarikázom. Na, így már jó lesz. Jó is, szép is… Hirtelen beugrik a gyerekkori tízóraik zsíroskenyere, amibe szeptemberben még jutott zöld paprika, később már csak pirospaprikával tettük változatossá. De eszembe jutnak a Ráday-beli sült hagymás – krumplis vacsorák, amihez, ha nagyon éhesek voltunk, a menzáról felcsempészett kenyeret ettük. Paradicsom, paprika… Ilyenkor?! Januárban?!? Csak a filmekben, meg talán a pesti vásárcsarnokban, üvegházból. Majd május- júniusban. Az államvizsgák idején a harmadik infarktusával Apu legyengülve, étvágytalanul feküdt a kórházban. Talán egy kis paprika-paradicsom meghozza az étvágyát! Vittem is neki rendületlenül, ette is…. Pontosabban: eszegette az elkészített katonákat. Aztán az államvizsga második napja nem úgy sikerült, ahogy elterveztük, rázósabb volt, be is gyulladtunk, így amikor Katiék a kórházlátogatás helyett tanulásra buzdítottak, engedtem nekik. Az Apunak szánt paprika-paradicsom ott maradt az asztal sarkán. És ott maradt az utolsó vizsganap után is, mert…
Júniusi paprikák… Nem tudom, szeretem-e őket…
Ha eszem, gyakran eszembe jutnak Anyu szavai, és az, hogy milyen igaza volt: mi nem ismertük az igazi éhezést, hogy nekünk azért csak jut kenyér, rá zsír, krumpli, hagyma, néha vaj is, lekvár is, nem úgy, mint a háború alatt; mi nem éltük át a háborút, nekünk az ostrom alá fogott Pestről az éhezés és az ágyúzás elől nem kellett menekülnünk, ahogy nekik. Gyalog, a frontvonalak között lavírozva vágtak neki a Decsre vezető útnak, és csak abban bízhattak, hogy János bácsiék – Apu katonatársa, kórházi betegtársa- valóban befogadják őket. ( Befogadták.)
Kinézek az ablakon: nagy pelyhekben esik a hó. Nagyon szép. Megint Anyu: nem tudjuk azt sem, milyen lehet reménytelenül, a felmelegedés ígérete nélkül fázni, fagyoskodni, és azért kerülni a tócsát, nagy havat, vizet, mert az átázott cipőnk helyett nincs másik, ez, a vizes pedig nem szárad meg reggelig, az iskolában sincs túl meleg… Ráadásul ki is kapunk, hogy nem vigyáztunk. Untam, de mennyire untam Anyu prédikációját, pofákat vágtam, magamban még azt is elmondtam, amit ő kihagyott: hogy Afrikában éheznek, éhen halnak gyerekek, hogy becsüljük meg magunkat, mert az ő idejében … Azt, amit mesélt, azt elhittem, elfogadtam valódi történetnek, de hogy én is kerülhetnék ilyen helyzetbe, azt nem. Szerencsére nem is kerültem, nem kerültünk. És ha akkor valaki elém vetíti a hűtőnk tartalmát, nem hiszek neki, mesének tartom, ahogy Jancsi és Juliska meséjét.
Eszegetem az asztalnál a katonáimat, és … bocsánatot kérek Anyutól és azoktól, akik nem tudnak terített asztal mellé ülni,vagy mert nincs mit az asztalra „teríteni” vagy mert éppen „úton” vannak. Ahogy annak idején, Pest ostroma idején nem tudott asztalhoz ülni Apu és Anyu, és ahogy ők is éppen úton voltak. És „úton voltam” Anyu pocakjában … én is.