Aggyisten! Mit mondjak erről a virágról… Mit is? Azon a karsztoson él sok-sok társával együtt, ahol annak idején, 600 éve a Peca tó partjánál nyaraltunk. Egy kis műhelykocsit burkolt be, épiitett körbe Papa, Kistesóm édesapja, az udvaron nyomós kút adta a vizet, mi meg a 3-4 gyerekkel nyaraltunk. Egytálételeket főztünk, ha nem volt ott ” a Mama”, ha ő főzött, a semmiből is csodát varázsolt. (Babjakit azóta sem ettem, pedig… ) Végtelenek voltak a napok. Reggel sárgarigó szóra ébredtünk ( már aki), én megfogtam az összes ébredő legyet, és vártam… Mire is? Nem tudom. De ott is jó volt üldögélni. A nap melegiitette föl a mosogató és a mosdóvizet, miig vártunk, kiültünk a veranda kövére, és ettük a meggyet, köpködtük a magját. Ebből lett a köpködősor gyümölcsöse, jó kis meggylekvárok sikeredtek belőle. A fiúk lementek a Bentára pecázni, az apró halakat Mama pillanatok alatt ropogósra sütötte… Mi meg a tyúkok kapirgáltunk, irtottuk a tarackot, esténként meglocsoltuk a veteményest. Tücsökcirpelésben, lámpafényben kártyáztunk egy kicsit, beszélgettünk… Viharban sem féltünk, mert a műhelykocsi fémből volt, megvédett bennünket. De az ott lakók, nyaralók is barátságosak voltak, meg-megálltak egy-két szóra…
Virágzott a szalmavirág, a „kékike” (vad len), a pipacsok, az árvalányhaj. Péter kakukkfiókát etető nádiposzátát? talált „nekünk” . A sárgarigók a fejünk fölött kergetőztek, és végtelen hosszú volt a nyár.