Aggyisten! Tegnap vonatoztunk Zs.-val. A kis piros jött, minden rendben volt, egyetlen hiányosság, h. elfelejtettünk telefonozni Marikának, így aztán az integetés az csak virtuális integetés maradt. ” Majd legközelebb okosabbak leszünk.” szögezte le Zs. Nagyon szeret utazni. Hátrányos helyzetben van, mert autós szülők gyermeke, így aztán kétszeres izgalmat jelent a tömegközlekedés, hisz azt többnyire a nagyszülőkkel veheti igénybe. ( Annak idején Gy.-t „hoztam” Pestre; tíz év körüli volt, és mint egy boldog kiskutya, olyan lelkesen rohangált ablaktól ablakig, h. semmit el ne mulasszon a látványból. A metró?! Hát az újabb kaland, főleg, amikor kiderült, h. éppen most megyünk át a Duna alatt…)
De Visszatérve Zs.-ra (4,5 éves): sok mindent tud már, még az „ellenvonatot” is ismeri; tudja, h. az a nagy víz a Duna, amelyen nagy hajók úsznak, sirályok halásznak, bóják úsznak. Lelkes, figyelmes, mint a gyerekek nagy része, aki mellett ott ül a felnőtt kísérő és velük néz és lát, láttatja a kinti világot. Mennyi mindent megismerhetünk! Elborzadok, amikor azt látom, anyuka/ apuka ül / áll a gyerek mellett és unott képpel bámul ki az ablakon (vagy esemesezik) ahelyett, h. mellé ülne, ölébe fogná (milyen jó is egy ilyen testközeli utazás!), és megtárgyalnák a látottakat, megláttatná vele a látnivalókat: ha közösen fedeznék föl a világot. ( Milyen sokan! állnak a megállóban… Itt kevesebben! vannak… Versenyeznének: enyém a piros, tiéd a kék autó… Melyikünk nyer? Közben számolunk, fogalmakat gyakorolunk… És főleg: EGYÜTT VAGYUNK, NEM UNATKOZUNK. )
Szóval a tegnapi élmény: a vonat Nagytétényen robog keresztül: ” Tudod, Nagytétényben lakik a nagymama…” Mire Zs. ” Tudom. … És Kistétényben a kismama… ”
Vigyorok, elragadtatott pillantások, Zs. szerénykedve söpri be az elismerésem, majd két percnyi dicsőség után megjegyzi: ” De ezt Apa mondta…” És vigyorog…