Aggyisten! Ez itten egy szivárvány. Még a nyáron rajzolta nekem ! Zs.. Fantasztikus ügyes mindenben; megkockáztatom: magasan az átlag fölötti a kézügyessége, de rajzolni, festeni egyelőre… Csavarhúzót, kulcsot, elektromos kütyüket és ketyeréket biztos kézzel használ, de ez a fajta tevékenysége még finomításra szorul…
Emlékeztek, annak idején, 600 éve, mennyi mindent javítottunk sk. ?! Biztosítékcserét, a vasaló szigetelőgyöngyeit, óra apróbb tisztítását, a rádió állomáskereső tárcsáját, lemezjátszóban tűcserét, lefutott szemet a harisnyán, késélezést (bizonyos határig), kilazult asztal-, széklábak megerősítését magunk csináltuk, a varrással helyrehozható dolgokról nem is beszélek.
Apu ezermester volt. Bármi elromlott, nekifogott, megcsinálta. Csak nagyon ritkán vallott kudarcot. Mindig volt otthon javításra szoruló lemezjátszó, rádió, filmvetítő… Hát ez csudajó volt! Fordítva fűzte be a filmet, és mi láttuk, h. a sztahanovista fejőnő milyen ügyesen szívatja vissza a tehén tőgyébe a tejet; h. a szövőnők a munka befejeztével vidáman hátrálnak be a gyárkapun. Összekapaszkodnak, mosolyognak, és egyikük sem esik hanyatt. Aztán a vas csapolása a sztálinvárosi kohónál. A gyönyörű, izzó folyam egyszer csak megindul, és méltóságteljesen visszahömpölyög a kemencébe. A borjú leválik az anyjáról. De a legizgalmasabb az valamelyik tűzhányó kitöréséről készült film volt, amelyben az összedőlő házak szépen visszaépítik magukat, az utcákon folyó láva engedelmesen elindul a kráter felé, becsusszan a kürtőbe, és az egyre kisebb füstfelhők is eltűnnek a hegy fölül. Rengeteget néztük, és hogy mekkorákat rötyögtünk rajta, el nem tudom mondani. Hát még mikor nagyobb sebességre kapcsolta! Az volt csak a móka!
Aztán ördöglakatot csinált, sokfélét; gólyalábat! De sokszor fölvágtam vele az utcabeliek előtt! Az, h. a biciklije ne legyen perfekt, elképzelhetetlen volt. Kapát, ásót köszörült, de a legnagyobb haditette az volt, amikor megjavította a decsi templomtorony óráját. Hogy melyikét, azt nem tudom, de a háborút átvészelt, öreg torony ócska lépcsőin életveszélyes volt közlekedni. A harangozást is inkább egy utólag meghosszabbított kötéllel oldották meg. Így aztán Anyu mindig frászban volt, ha Apu fölmászott, mert nem tudták, mikor esik le. Megcsinálta. Anyu büszke is lett volna rá, ha nem a legjobb ruhája esett volna áldozatul ennek és a többi ilyen tevékenységnek. Eszébe sem jutott, h. vigyázzon rá, ahogy az sem, h. a romokat eltakarítsa maga után. Május elsején, a felvonulás előtt kiderült, h. valami baja van a traktornak, és kellett valaki, aki az olajos láncot? „ellentartja”. Persze, Apu volt az, aki hanyag eleganciával beállt segíteni. És egyetlen hófehér ingén hatalmas pecsétekkel, elégedetten vonult a menetben…
Aztán, amikor elköltözött tőlünk, minden javítás, minden férfimunka ránk maradt. Így hát Anyuval lassan beletanultunk, és sosem volt gond a ház körül adódó kisebb-nagyobb hibák kijavításával, fűrészeléssel, favágással (imádtam!), begyújtással…
Öcsém is ezermester lett, fúrt-faragott… A gyerekeimnek sem jelent gondot vízcsap csere, hűtőkapcsoló, szelepjavítás… És lelkesen csinálják, ha néha dührohamokat is kapnak…