Címke: gyerekkor

Hajómúzeum

Aggyisten! Szóval… eljött az utolsó teljes napunk. Kiülök a teraszra, körbe vesz az éppen felkelő nap, a jó levegő, a csend. A terasz fala vakít, az ablakon is látszik, milyen erős fénnyel verődik vissza a szomszéd ház képe… Reggeli. Aztán nekiindulunk. Végigmegyünk a falu hosszabbik utcáján, amelynek a vége már masszív pincékre vált; aztán kaptatunk fölfelé a Meleges-hegy oldalában. Kétoldalon gondosan művelt szőlőtáblák felirattal: Chardonnay, Irsai Olivér, Királyleányka stb. és a telepítés éve, a terület nagysága. Vásárlás, majd tovább a vendégházhoz, a kilátóhoz. Előtted föl-föltűnik a Duna, a túlpartja már Szlovákia. Lassan, méltóságteljesen hömpölyög a víz, szinte érzed az illatát. Látni, hogy közben lerakja fölöslegessé vált hordalékát, szigetecskéket épít. Komoly 200 méter tengerszint feletti magasságból nézheted, hogy hogyan keresi az utat a Dunazug hegyei között, hogy aztán majd egy éles kanyarral délnek forduljon.

A tenyérnyi kilátó tövében füge érik, körülötte a hétvégi esküvőre építik a sátrakat, szerelik a színpadot…

Tovább a hajtűkanyarokkal tűzdelt úton Neszmélyre, az öbölben hajómúzeum van. Odatalálunk. Az egyik hajóból, amely turistaszállásként működik, épp költöznek ki a vendégek. Pár lépéssel arrébb – meglehetősen rozsdás testvére szomszédságában – ott a Zoltán nevű hajó… Ezt kerestük! Kissé elgondolkodtat az „alacsony magasság” feliratú tábla, (most ide csak kisnövésű óriások mehetnek?) , de aztán tovább, az útmutató alapján a lejáraton benyitva egy kopogó vaslépcsőn lejutunk a hajótérbe. Kerek kajütablak, néhol félhomály, másutt vakító fény; hátul két utas várakozik . Csodálatos hajómodellek, én megdobbanó szívvel fedezem fel a Szent Istvánt. Annak idején, 600 éve „rajta” is utaztunk Pestre… Kabint váltottunk, de én nem tudtam nyugton feküdni, mert kint zajlott az élet. A part menti fények látványa, a kikötésnél -mivel árut is szállítottak- a ki-és berakodás. Órákig álltam a kiáradó hőségben a gépház nyitott ajtajában, és néztem, hogy hajtják a hatalmas karok a dugattyúkat; beszédbe elegyedtem a gépésszel; egyszer még a kapitány is szóba állt velem. Nappal pedig figyeltem, hogyan hajtják, viszik előre a hatalmas lapátok a hajót, élveztem az arcomba csapódó permetet, a Duna illatát… Szóval… most nosztalgiáztam egy kicsit…

Itt meg a hajó kéménye, ezt is, ahogy a többit, a hídhoz érve félbehajtották… Ott vannak a láncok is, látjátok?

Még egy pillantás a kikötött újabb, modernebb csónakokra… remélem, nem sértődnek meg a „csónak” tituluson, aztán pár perces nézelődés, hogy szedegetik a part iszapjából a kisfecskék a fészek tatarozáshoz szükséges sarat, és… irány újra Dunaszentmiklós.

Szép nappal, szép élménnyel zárult…

Jövőre?! Igen…

Csipkerózsika

Aggyisten! Nem színhű, de abban bízom, hogy a kép láttán azért mindnyájótokban felidéződik a futórózsa pirosa. Nekem a gyerekkorom színe, az ámulaté, mert ilyen rózsa-alagúton kellett bemenni az egészségházba Decsen, ahol akkor laktunk. Nekem meg megadatott az a szerencse, hogy gyakran átmehettem a virágok alatt, mert Magdi néni nem csak az én védőnénim, de Anyu barátnője is volt. Ott is lakott, és ha hozzá mentünk , mindig lestem, hátha megtalálom valahol Csipkerózsikát, talán még a királyfi ébresztő csókjának is tanúja lehetek. De nem lettem. ???? (Lehet, hogy a hiszterikusan épülő szocializmus szelleme száműzte?) Sebaj, azért millió titkot, csodás dolgot láttam, hála Anyunak. Láttam azt a rengeteg méhecskét, a döngő darazsakat ( és egy életre megtanultam, hogy NEM szabad zavarni őket, nem rám fáj a foguk / fullánkjuk, fütyülnek rám, csak dühösek lesznek, ha kergetem őket), no és bámultam azokat a szépséges fehér, vajszínű, a sárga legszebb árnyalataiban pompázó virágpókokat, amelyek a porzók árnyékába húzódva lestek áldozataikra. Izgalmas volt látni, ahogy elejtették a néha náluk nagyobb méhecskét, apró legyet…

De Magdi néni, a Védőke, ahogy a decsiek hívták, is mindig okozott meglepetést. Olyan édességeket gyártott, amit otthon nem ehettem; pl. az aludttejet kikeverte keksz reszelékkel, megszacharinozta, de nem az egészség, hanem a cukorhiány miatt, valami citrompótlót tett bele… Aztán nála ihattam kávét, cikóriából főzte, de ugyanolyan elegáns kis csészében kaptam, mint az úri társaság… Hogy ne legyen olyan csúnya heg a karomon ( a BCG „oltást” úgy karcolták be a gyerek bőrébe), ő akarta megcsinálni. Erzsike, aki sosem félt az ilyenektől, akkor pánikba esett, és az utolsó pillanatokban jól elhúzta a karját; így aztán nekem lett a legnagyobb hegem, a 2-3 mm átmérőjű helyett majd tízfilléres nagyságú. Aztán láttam, ahogy táskáját felkapva elrohan, mert valakinek valahol segítségre volt szüksége… A rózsák alatt ücsörögve hallottam, ahogy a rendelőben üvöltő gyerekeket csitítja, ahogy pöröl az anyukákkal, ahogy dicséri őket…

Hát ilyenek miatt „érzem” Radnótit: ” a béke méhe zöngne…”, ilyenek miatt jut eszembe a gyerekkorom a futórózsa láttán.

És hallgassátok:

Szivárvány

Aggyisten! Ez itten egy szivárvány. Még a nyáron rajzolta nekem ! Zs.. Fantasztikus ügyes mindenben; megkockáztatom: magasan az átlag fölötti a kézügyessége, de rajzolni, festeni egyelőre… Csavarhúzót, kulcsot, elektromos kütyüket és ketyeréket biztos kézzel használ, de ez a fajta tevékenysége még finomításra szorul…

Szivárvány részletei…