Aggyisten!
„Orgona ága, barackfa virága, öltözzetek új ruhába, anyák napja hajnalára…” énekelték nekem hajdan a gyerekeim, és adták a maguk rajzolta szívet, bogarat; mikor mit, vagy hozták a virágot, a szedettet, a vásároltat… Úgy, ahogy én hajdan. Néha előkerül a megsárgult rajzlapból kivágott ablakos szív, az ablakban a szöveg: Anyukám…
A vers, önkifejezésem költői megnyilatkozása, elveszett, csak töredékeit őrzi az agyam a „ragyogó égben” repülő gólyáról, „aki” a szép időre rácsodálkozó Erzsikének feleli: „Anyák napja van, még ezt sem tudod, lányka?!” Nem tudom, mikor született ez a zsengém, de hogy nem került be a világirodalom remekei közé, az biztos. Ahogy az is biztos, Anyu féltő gonddal őrizte mindkettőnk köszöntőit. Szégyellem magam, hogy nincsenek meg. (Micsoda élménytől fosztattatok meg! 🙂 )
Akkor, de még jó sokáig nem is tudtam, mit is jelent az anyaság. Nagyon furcsa, belülről jövő, nekem ez nagyon összetett, ellentmondásokkal teli kapcsolat, érzés. Amikor elsőszülöttem hordtam (a szívem alatt), akkor hasított belém elemi erővel, h. már nem rohangálhatok csak úgy, felelőtlenül át az úton, mert egy élet rejtőzik bennem… Aztán mikor megindult a szülés, és kissé szorongva, kíváncsian, talán félve is (de inkább azt a picit féltve) vonultunk éjjel a kórház felé, akkor éreztem, h. már nincs visszaút, ennek a gyereknek meg kell születnie. Akkor tört rám elemi erővel a felismerés, h. én is a természet része, körforgásának, folyamatosságának egyik eleme vagyok… Zárójeles megjegyzés: az első gondolatom: ez a gyerek tisztára az apja… és én!? Hát hol vagyok én?! És az a 9 hónap!?!
Persze, az alma nem esett messzire… Anyu is csalódott volt, mikor vörösen, ráncosan, kiázott végtagokkal először meglátott. Valamit mondott, mire a madam ráförmedt: „Hát mit akart?! Prímabalerinát?!”
A rádióban, aktuális köszöntőként hallgattam Dsida Jenő Hálaadását, és megdöbbentett, h. mennyire más a mai anya-kép, mint az a régi. Hol van már az „éjszaka font, nappal mosott”, a szenvedő, állandó áldozatot vállaló, szenvedő, rettegő anya?! Mosni, főzni, aggódni, izgulni kell most is, nem kétség, de azt hiszem, sokkal jobban, nyíltabban merjük szeretni őket. Más a kapcsolatunk is. Talán őszintébb, egyenrangúbb, talán gyümölcsözőbb is. Bármilyen legyen, meggyőződésem, az a legfontosabb, hogy az a gyerek (az a büdös gyerek 🙂 ) mindig érezze, hogy számíthat rám, mert lehet ugyan, h. nem tetszik az, amit csinál, de az nem ő, én őt szeretem, segítek neki, rám … számíthat.
Ahogy én is számítottam… Anyura…
Akkor hát mit is jelent az anyaság? Nem tudom. Talán ezt.