Nem aggyisten, nem lebbentés, nem idilli a kép, mert ez a gondozott, kedves arcú néni a bolgár keskeny nyomtávú vonat elhagyott, tiszta végállomásán épp az uzsonnám után nyúl… A szemeteseket végignézte, de nem talált semmit…
Ma a városban voltam, és megint találkoztam olyannal, aki mohón nekiesett a kapott zsemlének… Kéregetőt is láttam, nem egyet… De nagyon diszkréten csinálták… És találkoztam Á.-sal, aki 2 évnyi munkanélküliség után végre munkához jutott, aztán mikor meghalt az édesanyja, és szabadon rendelkezhetett a lakással, a főnöke megpróbálta megszerezni a lakását. Mivel ez nem sikerült neki, lazán kirúgta, azóta újra munkanélküli. Hiába szeretne munkát, hiába jár az illetékes hivatalba, már listára sem veszik. Miből él?! Fogalmam sincs. Talán abból az egyre fogyó hitből, h. lesz, aki beszáll némi tőkével a külföldi, félig kész vállalkozásukba … Sorolja, hány embert kerestek meg, mennyi hiú remény lobbant fel, h. aztán nyomtalanul eltűnjön. Még nem látom azt a reménytelenséget a szemében, amit a már nem látható (hurrá), hullámpapíron, takarókon lakó hajléktalanokéban látok. De meddig bírja még? És a többiek, akikről nem tudok?!