Aggyisten! Sok minden jár az ember fejében, az biztos…Néha csak úgy bambul, bámul maga elé, és maga sem tudja, valójában miket gondol, néha meg mint a szikrák, pattognak a gondolatai. De van, hogy képek villannak be, azonosítatlanok vagy hangulatok, amelyekről már nem is tudja, honnan bukkantak elő. Most tudom. Juli oldalán találtam egy videót, az orosz Kalinka együttes gyerekei táncolják – mi mást – a Kalinkát. És megint mellbe vágott a gyerekkorom. Így visszagondolva talán a leginkább meghatározó élményem a lelkesedés volt. Mindenért mindig lelkesedtem. Ebben alapvetően Anyu volt a „bűnös”, mert vele fedeztem fel, ő fedeztette fel velem, velünk a világot. Hogy rácsodálkozhattam mindenre, az „miatta” van. Persze tudom, hogy a gyerekek alapvetően arra születnek, hogy lelkesek legyenek, hogy fölfedezzenek.
Szóval: lelkesedtem. És az a kor, az ötvenes évek alkalmas is volt erre. Nem akarom a háború utáni újjáépítéssel kezdeni, de azt hiszem, ennek is nagy szerepe volt abban, hogy az emberek nagy része hitt. Sok mindenben hitt, ezért is épült újjá az ország. De hitt abban is, hogy létezik egy igazságos társadalom, hogy a vezetőink -az általunk választottak- a mi érdekünkben, értő módon vezetnek bennünket; hittek abban, hogy: „Magyarország nem rés, hanem erős bástya a béke frontján.”, hogy felvirágoztatjuk az országot, hogy az imperialisták, a nyugat aknamunkája ellen védekezni kell. És ebben a harcban nem vagyunk egyedül, mert ott áll mögöttünk a dicső Szovjetunió. Ott is állt!
Aztán ott voltak az erőt, határozottságot sugárzó képek Rákosi elvtárs/ pajtásról, aki joviálisan mosolygott „a” gyár avatásán, a búzatáblában, akinek a 60. születésnapjára csodás ajándékokat készítettek hűséges alattvalói (volt is kiállítás belőlük valamikor a 90-es években), és aki pártja élén megvédett bennünket. Ezt erősítette sok-sok minden. A plakátok, a könyvek, a zenék, az egész propaganda…
És lelkesedtünk. Én gyerek voltam, kisdobos, úttörő; éveken át patronáltunk egy idős nénit, aki állami gondozottakat nevelt. Riadóláncot működtettünk; lelkesen tanultunk, gyűjtöttük a vasat és a fémet, mert ezzel is a békét védtük; ünnepeltük az új kenyeret; faliújságot szerkesztettünk, sportoltunk Én szavalni tudtam, azzal járultam hozzá az őrs sikeréhez (és hazánk felvirágoztatásához). Ja, és nótafa is voltam; rengeteg népdalt tanultunk, persze oroszokat is. Lelkesen néztük a szovjet Alekszandrov Együttes műsorát. Valóban jók voltak. Egységet, erőt sugároztak az egyenruhás, jó kiállású katonák, akik érces, szívet dobogtató hangon énekeltek és gumilabdaként táncoltak, a lányok pedig (de ezt Bán Béla már írta is) suhantak, hajladoztak, mint a nádszál. Nem lehetett nem lelkesedni.
Aztán – kinél előbb, kinél később – jött a kiábrándulás. Rákosi elvtársból, abból az eszméből, amit -politikai okokból- alaposan ki is használtak. És jött 56., az ígéret, aztán lettünk a legvidámabb barakk… és jött 1989., a lelkesedés, a többpártrendszer …
És ahogy az ember élete első szerelmére, úgy emlékezem, úgy emlékszem azokra az évekre. Az Elsőosztályosokra, a Timur és csapatára, Oleg Kosevojra és társaira. No meg Aleszandrovékra, zenéjükre és táncaikra; a filmekre: a Kétéltű emberre, a Makszimkára, a Negyvenegyedikre vagy a Szállnak a darvakra…
És ha már film, akkor ennek a korszaknak a késői összefoglalása, eszenciája nálunk a Tanú és az Angi Vera… Láttátok, ugye?!
Galéria
