Aggyisten! Szóval a négylábúaknál tartottam…
„Rokon vagy nem rokon?! Rókabéka vagy békaróka…”
Azt hiszem, nem is volt gyerekkora annak, aki nem ismeri a Vukot. De ha gyerekkorában nem is, de szülőként, remélem találkozott vele mindenki. De most nem a szőrös, hanem a csupasz négylábúról írok. Ha úgy gondolod, hogy fúúúj, akkor ne is olvass tovább.
Megint csak Anyuval kezdem és a gyerekkorommal. Még. Decsen kezdődött, a levelibékákkal, akiknek arany szemük van, és csodás zöldek tudnak lenni, akik, igenis… akik… át tudnak változni.. Néha sötétebbek, néha zsenge borsózöldek, de ha sokáig lakik valamelyikük a redőny tokjában, akkor ilyen bronzos lesz, mint ez itt. Hát akkor?! Lehet, hogy már csak egy lépés, illetve egy csók kell, és… királyfi lesz belőle. Hmmm… Vártam, vártam. Nem lett… Hát ha már nem változott királyfivá, akkor befőttesüvegben próbáltam megjósoltatni vele, milyen idő lesz. Semmilyet nem jósolt. De ez az egész arra jó volt, hogy jól megfigyeltem a mozgását, hogy tapad a tappancsaival az üvegre… belőlem meg profi légyfogó lett … A levitézlett királyfi-meteorológus aztán – amikor meguntam a légyfogósdit- ment vissza a kertbe … békának, brekegni. Hallgasd!
A decsi községháza melletti téren, a hajdani egészségház háta mögött lévő nagy víztározóban (Szilvia Zerényi: Mondd, megvan még?) tempózó békákat megfogni is nagy mulatság volt! Hogy azok mekkorákat ugranak!?! Aztán később -ez már Mohácson volt- , amikor megjött a nyári ár, az ártéren, a füvek között feltört a víz. Micsoda békaparadicsom! Finom, langyos volt a víz , mi meg ott „úszkáltunk” benne, és keresgéltük a békákat. A kecskebékát, amely hosszú lábaival mindig megdolgoztatott bennünket. jó nagyokat kellett utána ugrani.
Bezzeg a varangyok! Azokat, amíg kicsik voltak, könnyűszerrel megfoghattuk. Később, amikor felnőttek, már csak tisztes távolból figyeltük őket. Aztán később sikerült sokkal, de sokkal nagyobb békát is látnom egy tenyésztőnél: egy afrikai ökörbékát! Húú… Ha velük vagy a góliát békával találkozom először… talán nem lennék ilyen béka rajongó, hiába tudnám, hogy több tízezer rovart is megesznek röpke életük során.
Itt, mostanában nálunk, az aknában nedves időben unkák laknak, vöröshasúak. Éjszakánként altatót énekelnek.
Ugye jó?!
És régebben, amikor a tavasz elég esős, vizes volt, és a rétet mocsárrá változtatta, akkor ilyen koncert várt bennünket esténként. Nem kellett be sem mutatkoznom, elég volt a telefont kitartani az ablakon, máris tudták, én vagyok..
Ez meg itten a zöld varangy hangja:
Legnagyobb örömöm, hogy V. is, R. is jó barátságban van velük… Majd mutatom…
Ja! Egyszer kimentem az ikrekkel a Bentára pecálni. Jó kis felszerelésünk volt, de a halak méla undorral kikerülték a csalit is, a horgot is. Aztán valahogy úgy adódott, hogy valami falevél vagy zsepidarab „akadt” a horogra, és megtörtént a csoda! A halak ugyan fütyültek az egészre, de a békák!!! Rögbijátékosokat megszégyenítő vehemenciával vetették magukat a libegő papírra… Próbáljátok ki!
Horog nem is kell hozzá, elég egy hosszabb bot a végén akár egy libegő falevél, és…
Szóval: szeretem a békákat, csak az a baj, hogy belőlük is egyre kevesebbet látok. Remélem, átmeneti állapot, szaporodnak és sokasodnak…
Galéria
