Aggyisten! A tegnapi Margó Irodalmi Fesztiválon Tompa Andrea mutatta be új könyvét, a Hazát. Ahogy egy emberi élet, ez a könyv is sok mindenről „szól”, nem csak a haza és az otthon kapcsán beszél „valakiről”. Beszél… rólunk. Mert hát a mese az mindig rólunk, olvasókról szól. Legalábbis én így hiszem, vallom. Magát a könyvet még nem olvashattam, még egy hónapot várni kell a megjelenésére.
A beszélgetésben sok mindenről szó esett, de két dolog volt, ami megfogott. Az egyik a nyelv. Én – korom gyermekeként – (hű, de szép lett! 
) be vagyok zárva anyanyelvem ketrecébe. Nem akarom meg-/kifejteni, hogy annak idején , tudjátok, 600 éve, miért épp a latint választottam a kötelező orosz mellé, mert ezt magam sem tudom. Az biztos, hogy a latinos műveltség az jól jött, de… holt nyelv. Az oroszt szerettem, és akkoriban még talán tudtam is. Ez egyértelműen Vicsek tanár úrnak, „Vicseknek” volt köszönhető, aki csodás tanárként kellő szigorral tanított, az óráin sosem unatkoztunk… de ez egy másik mese.
Az, hogy nyelveket tanuljak, valahogy „eszembe sem jutott”, pedig újságírónak, riporternek szerettem volna lenni. Mindegy.
A nyelvekben nem is, de a kommunikációban jó voltam, jó vagyok, azt hiszem. Leginkább azért, mert a metakommunikációt mindig ugyanolyan fontosnak éreztem, mint a kimondott szavakat; mivel általában lényegesen többet mond el, mint amit maguk a szavak, pontosabban sok mindent hozzátesz az elmondottakhoz. (Pl. a rendőri kihallgatások építenek is erre.) Elég, ha arra gondoltok, a még beszélni nem tudó kisgyerek – a felnőttek ámulatára – mennyi mindent ért; ámulunk is rajta, mennyire okos, holott „csak” a hanglejtésünkre, mimikánkra, hangerőnkre, gesztusainkra figyel, azokra az önkénytelen gesztusainkra, amit a beszéd elsajátítása után már… nem tartunk olyan fontosnak.
Amikor megadatott nem anyanyelvi közegben mozogni, a köznapi társalgás szintjén néha jobban „értettem” a beszélgetést, mint az adott nyelvet beszélők. (Balra fordulást mondott, de mindvégig jobbra nézett; vagy a szavai roppant kedvesek voltak, de … Vagy már előre tudtam, most jön valami humor… stb.)
Szóval a nyelv. A családban tanuljuk meg, aztán ragad ránk, mint a kutyára a bogáncs. A közösségekben, olvasásnál, a tömegkommunikációból, az utcai plakátokról, kedvenc slágereinkből. Hogy ezt aztán hogyan hasznosítjuk, az már rajtunk múlik. Segíti a megértést, az együttélést, az együttdolgozást; a szerelmet, a … válást, mert bizony nem csak a megértésnek, de a félreértésnek is forrása lehet.
Irigylem azokat, akii több nyelven beszélnek, mert minden nyelv más, és ahány nyelvet beszélsz, annyi lehetőséged van arra, hogy… Biztos, hogy kitágítja a látóhatárodat, valószínű,, hogy megértőbbé tesz, és általa, a segítségével jobban boldogulsz. És -egyelőre a beszélgetésből tudom, nem a regényből- más nyelven „máshogy beszélünk”, egyszerűbben.
Reménytelen szerelmem a francia. Életem boldog pillanatai voltak, amikor pezsgő vízesésként vett körül; egy időben éjszakánként zeneként hallgattam, és boldogtalan voltam, vagyok, mert valami furcsa béklyó köti a nyelvem, és nem tudtam megtanulni… Lehet, hogy valójában átok ül rajtam?
Örülök, ha szép magyar beszédet hallok, ha szépen, változatosan, érthetően szólalnak meg, és sajnálom, hogy nyelvjárásaink már majdnem eltűntek. Tudom, hogy haladni kell a korral. Nagyon is valószínű, ha annak idején Kazinczyék nem újítanak, talán a magyar nyelv ha ki nem is halt volna, de sokkal nehezebben „modernizálódtunk” volna. Tudom, hogy haladni kell a korral, én magam is élek vele, de… az épületeken, a jegenyéken, a szálló felhőkön, az életszínvonalunkon kívül miért lett minden „magas”?! A fertőzöttség, a leghidegebb mínuszok, a látogatottság, az árak, a stb. Tudom: a „high” az fertőzött meg bennünket. Vagy csak lusták vagyunk? igen, azt hiszem, lustaság, hiszen tudjuk, hogy a fertőzöttség nagyobb, a fertőzöttek száma nő. Nem sorolom, remélem, ti is tudjátok.
Bocsánat, ha unalmas voltam.