Aggyisten! Hol is kezdjem? Mint az eposzokat, „in medias res”? Vagy az elején? De hol az eleje? Igen? Akkor közben hallgassátok az alanti zenét: Kodály Esti dalát, mert az indított el bennem mindent. Ági tette föl, én meg hallgattam, és elkezdtem bőgni. /// Mostanában (??) mindenen meghatódok ( azt mondják, ez az öregség jele; bár az is igaz, hogy annak idején sem tudtam könnyek nélkül énekelni a Himnuszt… ) /// Részint mert nagyon szép az Esti dal, részint mert felidézte bennem a 12 évvel ezelőtti finnországi, pontosabban lappföldi utunkat. A Sarkkörön túl voltunk, a láperdők, tavak, tunturik (lapos, kopár dombok) világában, ahol nem ment le a nap, 27 fok meleg volt, izzadtunk, mint a ló; és az elképzelhetetlen mennyiségű szúnyog ellen csak a kilószámra magunkra kent kencével tudtunk védekezni. Ha pedig az izzadság lemosta, pánikszerűen utána kellett kenni, mert ezek a dögök vérre menő harcot folytattak a vérünkért. Az utakon rénszarvas és medve- veszélyre figyelmeztető táblák, a kihaltnak tűnő vidéken turisták gyalogoltak kitartóan valahonnan valahová (a népsűrűség nálunk 110, a Lappföldön 2,2 fő/km2-enként.), az utakon meglehetősen kicsi a forgalom.
Szóval mi meg elmentünk egy szánhúzó kutyákat és rénszarvasokat mutogató telepre, és ott, a vedlő rénszarvasok, kék szemű huskyk között találkoztunk egy Svájcból jött francia+német, „tipikusan finn kinézetű” nővel, aki mikor megtudta, hogy Pestről jöttünk, gyönyörű, szívbemarkoló hangon elkezdte énekelni: „Erdő mélyén estvéledtem…” Mint kiderült, egy pesti nemzetközi kórustalálkozón ez volt közös, nagy zárókoncertjük egyik műsorszáma…
Mit mondjak? Szem nem maradt szárazon; még ő is meghatódott! És hogy itteni bőgéseim történetét folytassam, az akaslompoloi modern, csupaüveg templomocska esti hangversenyét is majd’ végigsírtam, amikor a fiatalka kislánynak tűnő kántor finn népdal-feldolgozásokat kezdett énekelni. Olyan ismerős volt a dal, mintha hallottam volna… Nem tudom, rádión tekergetve keresgéltetek-e állomásokat. Mikor még „távolról” hallatszik a beszéd, de már meg tudod állapítani, hogy milyen nyelven szólnak; a magyart száz közül is felismered. Hát ez olyan volt. Mintha valaha, régen, talán az anyaölben… , vagy talán régebben hallottam ezeket a dallamokat?! Még annál is régebben? Talán a „génjeim” emlékeznek? Aztán megmagyaráztam, hogy talán a pentatónia miatt van. (Erről Harsányi Judit, Te tudnál többet.) Sajnos, hiába kerestem, nem találtam ilyet, hogy illusztráljam.
Ha már Finnország, akkor egy kis ízelítő: ami csalódás volt, a rénszarvasok koszlottak, tépettek voltak, éppen vedlettek. De leírhatatlan a levegő ezerféle illata, a tisztaság, a kihalt, bár nem elhanyagolt vidék. Képen egy kis lápos erdei talaj faágakkal, majd sziklákkal; itt meg éppen virágzik az áfonya ( Radnóti: „A csókok íze számban hol méz, hol áfonya”); ez az egyik szent tó; itt pedig egy kis patakocska (iható vízzel, majd mindegyikből ittam, semmi bajom nem lett), itt az ösvény (nézzétek csak a „szögeket”! ), a háziállatként tartott rének; egy újabb mocsár hangával, áfonyával, ligetecskével; ilyen volt a kilátás az ablakunkból… És mindennapi látogatónk este 10-kor…
Galéria
), aztán vitorlások, jachtok, deszkások és még most is tucatnyi fürdőző… És sirályok minden mennyiségben. Maga a part az csoda! Nem hittem volna, hogy valóban ilyen finom, sima és kemény a homok; sétálnak is jó sokan, gyerekestül, kutyástul, mezítláb…
