Aggyisten! Szóval… eljött az utolsó teljes napunk. Kiülök a teraszra, körbe vesz az éppen felkelő nap, a jó levegő, a csend. A terasz fala vakít, az ablakon is látszik, milyen erős fénnyel verődik vissza a szomszéd ház képe… Reggeli. Aztán nekiindulunk. Végigmegyünk a falu hosszabbik utcáján, amelynek a vége már masszív pincékre vált; aztán kaptatunk fölfelé a Meleges-hegy oldalában. Kétoldalon gondosan művelt szőlőtáblák felirattal: Chardonnay, Irsai Olivér, Királyleányka stb. és a telepítés éve, a terület nagysága. Vásárlás, majd tovább a vendégházhoz, a kilátóhoz. Előtted föl-föltűnik a Duna, a túlpartja már Szlovákia. Lassan, méltóságteljesen hömpölyög a víz, szinte érzed az illatát. Látni, hogy közben lerakja fölöslegessé vált hordalékát, szigetecskéket épít. Komoly 200 méter tengerszint feletti magasságból nézheted, hogy hogyan keresi az utat a Dunazug hegyei között, hogy aztán majd egy éles kanyarral délnek forduljon.
A tenyérnyi kilátó tövében füge érik, körülötte a hétvégi esküvőre építik a sátrakat, szerelik a színpadot…
Tovább a hajtűkanyarokkal tűzdelt úton Neszmélyre, az öbölben hajómúzeum van. Odatalálunk. Az egyik hajóból, amely turistaszállásként működik, épp költöznek ki a vendégek. Pár lépéssel arrébb – meglehetősen rozsdás testvére szomszédságában – ott a Zoltán nevű hajó… Ezt kerestük! Kissé elgondolkodtat az „alacsony magasság” feliratú tábla, (most ide csak kisnövésű óriások mehetnek?) , de aztán tovább, az útmutató alapján a lejáraton benyitva egy kopogó vaslépcsőn lejutunk a hajótérbe. Kerek kajütablak, néhol félhomály, másutt vakító fény; hátul két utas várakozik . Csodálatos hajómodellek, én megdobbanó szívvel fedezem fel a Szent Istvánt. Annak idején, 600 éve „rajta” is utaztunk Pestre… Kabint váltottunk, de én nem tudtam nyugton feküdni, mert kint zajlott az élet. A part menti fények látványa, a kikötésnél -mivel árut is szállítottak- a ki-és berakodás. Órákig álltam a kiáradó hőségben a gépház nyitott ajtajában, és néztem, hogy hajtják a hatalmas karok a dugattyúkat; beszédbe elegyedtem a gépésszel; egyszer még a kapitány is szóba állt velem. Nappal pedig figyeltem, hogyan hajtják, viszik előre a hatalmas lapátok a hajót, élveztem az arcomba csapódó permetet, a Duna illatát… Szóval… most nosztalgiáztam egy kicsit…
Itt meg a hajó kéménye, ezt is, ahogy a többit, a hídhoz érve félbehajtották… Ott vannak a láncok is, látjátok?
Még egy pillantás a kikötött újabb, modernebb csónakokra… remélem, nem sértődnek meg a „csónak” tituluson, aztán pár perces nézelődés, hogy szedegetik a part iszapjából a kisfecskék a fészek tatarozáshoz szükséges sarat, és… irány újra Dunaszentmiklós.
Szép nappal, szép élménnyel zárult…
Jövőre?! Igen…
