Aggyisten! Néha úgy érzem, hogy fölmondok neki. Csak ténfereg a lakásban, megáll az erkélyajtó előtt, és ha éppen ott eszegetnek kosztosaim, pár pillanatra megtorpan, hátán fölmered a szőr, az ajkai furcsa rebegésbe kezdenek, mintha egy vén kéjenc cuppogna az étlap tanulmányozásánál. Ha nincs pipsó, visszafogottan panaszkodni kezd. Egy darabig még beszélgetünk, kínálom, üljön a lábaimhoz, de ehhez sincs kedve. Aztán hallom, hogy a kijáratnál kérincsél, nagyon halkan (tényleg, egyáltalán tud hangosan nyávogni?!) folytatja a monológját. Talán mégis mehetnékje van, gondolom, és kikecmergek a gép mellől. Odamegyek hozzá, a hasát kínálva mórikálja magát, meggyámbászom egy kicsit (ez a kimenetel előtti „cerkli” – Fülig Jimmy után szabadon), csendben nyitom az ajtót, nehogy meghallják a kutyák, de hiába. Nem megy. „Rúgd …-be!” mondja Sz. Dehogyis rúgom. Nem is szokásom, másrészt meg olyat érezhet, amit én nem. A szagokat. Három jószágnak biztosan van, még ha én nem is érzékelem. Kikukkantok, mert keresem az ésszerű, értelmes magyarázatot. A kutyák, még a kicsi is, a folyosó másik végén őrködnek. Az ajtónyitásra persze odarohannak, ilyenkor kezdődik a szerelmeskedés. Velük, nem Amacskával. Ennek is megvan a szertartása. /De erről majd máskor. Különben is, ebben a témában Csányi, a Vilmos, már mindent elmesélt./ Ilyenkor persze a legsürgetőbb inger adhat csak neki akkora bátorságot, hogy kitörjön, és ez – úgy látszik – most nincs. Unatkozik a drágám! Kérdeztem már tőle egy párszor, nem akar-e rejtvényt fejteni vagy sakkozni tanulni, ha már ilyen okos, és ennyire nincs kedve aludni, de eddig nem mutatott hajlandóságot sem az egyikre, sem a másikra. Akkor jöhet a B variáció, lent, a műhelyen keresztül. De ahhoz sincs ingerenciája. Kezdek morcos lenni, aztán … Nekem is vannak mísz napjaim… neki is lehetnek, gondolom. De a második tessékelésre végre kimegy. Mire visszajövök a helyemre, már látom, ott billeg a kerítés 5 cm átmérőjű vascsövén, megy a kertbe. Leülök, elfoglalom magam. Aztán most, hogy itt tartok az írásban, hallom hogy lehuppan az erkély korlátjáról, leül az ajtó előtt és vár. Türelmesen, megértően. (Bezzeg ő türelmes, megértő!)
Most jön, lekuporodott a lábaimhoz, és alszik. Nem tudom, az éjjel hol kóricált; ha nem lenne nemtelenítve, azt hinném, hogy fiúk után koslat, de így?!?!
Most itt fekszik a lábamnál, elégedett képpel nézeget. ENGEM! Aztán gondosan végigtisztogatja magát, összegömbölyödik. Gömbölyű a világ, hát aludni fog.
Csak azt nem tudom, fölmondjak-e neki…