Aggyisten! Elmondom, mert elfelejtem. Elmondom, ha el tudom, mit álmodtam. Nem kell elolvasni.
Szóval: képzeljetek el egy omega alakú parkot, amelyet mellvéd vesz körül.
Ott sétálsz ezen a 6-8 méter magas mellvéden, és gyönyörködsz a park felülről látható útjaiban, virágágyásaiban, bokraiban, üde zöldjében… Egyszer csak megjelenik lent, az egy úton egy elefánt… Békésen végigballag az ösvényen, aztán jön még egy, mögötte egy tehénke legelészget… És mire észbe kapsz, már hosszú, tömött sorban jönnek a tehenek és az elefántok, és már csigavonalba tömörödve kezdik megtölteni a parkot, amelynek a még eddig nyitott oldala is eltűnik. Az állatok meg jönnek, csak jönnek. Fölülről olyan, mintha kókusztekercset látnál… Lassan olyan szoros a tekercs, h. a tehenkék már csak vékony csíkban látszanak, már nem is a lábukon járnak, hanem az elefántok szorítják maguk közé őket, és csak jönnek az állatok, egyre jönnek. Már minden teret betöltöttek, amikor egy eddig láthatatlan alagúton hátrálva, a földet is maga előtt tolva megjelenik egy hatalmas tank… És amikor tétován körülnézel, látod, h. az állatok itt, a mellvéden is menekülnek, neked nincs hová menned, mert az állatokat itt fönn is valamilyen harci járművek tolják feléd, egyre közelebb… A feliratok… én még el tudom olvasni a betűit…
Aztán felébredtem.
Vannak régi, ismétlődő álmaitok? Visszatér álmotokban a gyerekkorotok? Én néha arra ébredtem, h. hangosan sírok. Anyu ilyenkor az ölébe vett, és sokszor, nagyon sokszor elmeséltette velem, mi is volt, és közben megkérdezte, ez igaz lehet-e, hol láttam, olvastam valami ilyet, beszélgettünk-e róla… Többnyire így derült fény arra, h. „csak” a nappali (valós vagy elképzelt) élményeimet élem át némileg átalakítva.