Aggyisten! Ugye, mondtam már, hogy nem szeretem a holdfényes éjszakákat?! Zavarnak a mélyfekete árnyékok, a belőlük kifehérlő, kísérteties, élettelen tárgyak, amelyek így, fekete-fehéren … meglehetősen túlvilágiak. Leginkább meg azért, mert ilyenkor csak a legfényesebb csillagokat lehet látni, és a csillagképek sem mutatják magukat. Csak úgy zárójelben: különben is nehéz őket megtalálni, mert akkora a fényszennyezés… De ez egy másik mese. (Sajna, valóság, nem mese.)
Szóval tegnap holdvilág sem volt, felhő sem volt, így amikor lefeküdtem, a Göncölszekér köszönt be az ablakon. Régi ismerősök vagyunk. Annak idején, 600 éve, amikor Anyu nyaranta cséplőgép ellenőrként dolgozott, gyakran aludtunk kint, a cséplőgép mellé állított műhelykocsiban. Ilyenkor aztán üldögéltünk a szénakazal tövében, tücsökciripelésben, és néztük a csillagokat. Anyu pedig elmesélte a történetüket. Volt, hogy a cséplőmunkások is bekapcsolódtak… Csudajó volt! Mohácsi udvarunkról is majd mindig láttam „őt” ahogy a Fiastyúkot is, de már rég nem látom, mert a házak és a fények eltakarják… Göncöl a régi magyarok hite szerint különben csodatevő táltos volt, eltörött a szekerének a rúdja, és így csak forog-forog körbe-körbe a Sarkcsillag körül. Annak idején még a Kisbérest is láttam a rúd középső részén…
Kicsit később néz be hozzám Cassiopeia, „akit” könnyű megismerni W betűjéről. Magát a csillagképet láttam, ismertem, de a nevét csak akkor jegyeztem meg, amikor beleástam magam a mitológiába. Kassziopeia etióp királynő volt, aki büszke volt lánya, Androméda szépségére. A tengeristen, Poszeidon feldühödött, egy földi halandó nehogy már istennőkhöz hasonlítsa a lányát, és büntetésként az anyát az égboltra szegezte. A leányzó, Androméda is fölkerült az égre, de őt nehezebben lehet látni… (A csillagképében van az Androméda köd/galaxis, de ez megint egy másik mese; ennek Messierről kéne szólni, aki hogy üstököst fedezzen föl, megalkotott egy, a csillagászok által ma is használt rendszert…)
Szóval ott tartottam, hogy… elaludtam. Aztán amikor később, hajnaltájt Amacska kicsalogatott a konyhába, az ablakban ott mutatta magát Orion avagy a Kaszás. Csodaszép; pontosabban fenséges! Még akkor is az, ha nem tudjuk, ki is ő… Óriás termetű vadász volt, Poszeidon fia, és meglehetősen nagy … kujon, aki addig hajkurászta Atlasz (tudjátok, ő hordozza a vállán a földet!) lányait, amíg azok csillagokká nem váltak. Ott vannak az égen Fiastyúk/Pleiadok képében.
Hát igen… Mennyi minden jut eszembe… És akkor még azt el sem mondtam, hogy leginkább az vágott mellbe, amikor megtudtam, a csillagos égre nézve mindig a múltat látom. Lehet, hogy amelyik ott hunyorog, már nem is létezik, mert a fénye több millió éve indult útnak. És ha azt veszem, a napfénynek is több, mint 8 perc kell ahhoz, hogy hozzánk érjen…
Népművelés szakra jártam, így nagy szerencsém volt, mert Kulin György professzorhoz jártunk, aki a csillagászat népszerűsítője, az amatőrcsillagászat magyar megindítója volt. Csodálatos ember… volt.!.. Többször is elmondta Tóth Árpád Lélektől lélekig-jét:
” Tán fáj a csillagoknak a magány,
Tóth Árpád, 1923
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”
Van még mesém. Kéritek?
Galéria
