Aggyisten! 600 éve, ahogy Anyu elmesélte, amikor jelentkeztek a szülési fájások, a decsi bábaasszony egy szekeret párnázott ki jól megtömött dunyhákkal, és a rázkódástól kímélendő, oda fektette be őt. (Sz. szerint nem nagy sikerrel…) A könnyű járású „hintó” hivatalos úton volt, hisz az aratás-cséplés idején szükség volt rá. Így maradt a szekér, és így szekereztek be a tűző napon Szekszárdra, a kórházba.
Aztán megszülettem. „Mit akar?!” – csattant föl a madám – „prímabalerinát?!” Akkoriban a szülésznőket IS madámnak hívták, nem csak a bordélyházak felügyelőjét, én pedig magzatvízben ázott ráncos testemmel, fejemre tapadó hajammal nem voltam túl szép látvány. Főleg neki nem, aki egy… világszép nádszálkisasszonyt várt.
Aztán teltek-múltak az évek; július 14-én reggelente odaült az ágyam szélére és lerakta az ajándékát, A könyvet. Legalábbis én könyvekre emlékszem. Ünnepi lakoma, torta, tűzijáték nem volt. Azaz, bocsánat! Mégis volt… a franciáknál. Látványos, nagy felvonulások, fellobogózott ország és tűzijáték. Mert hát ez az ő nemzeti ünnepük. IS.
De várjunk csak! Volt ünnepi ebéd! Én főztem. Életem első húsételeként – talán 14 évesen – töltött paprikát. Finom lett. Csak kissé sok rizst tettem a töltelékbe, az így kissé kemény maradt. Aztán – talán 2 év múlva – megleptem magam egy lekváros buktával. Az íze… csodás volt… csak éppen Tisza kutya csonthoz szokott fogai tudták elrágcsálni, annyira kemény maradt/lett, mi csak reszelgettük, szopogattuk… Azóta sem sütöttem kelt tésztát.
Azóta hol több, hol kevesebb létszámmal emlékeztünk /ünnepeltünk ilyenkor, július 14-én. Nagy cécó?! Minek az?! A franciák elég nagy felhajtást csinálnak belőle, nem?! És azt tudom, hogy engem is bevonnak ebbe az ünneplésbe, mióta – 500 éve – a Calais-ban az útlevelem ellenőrző kedves határőr nő meglátva születésem napját rám mosolyogva azt mondta: „Á! Vive la France!”, majd összekacsintott a társával. Akkor intézték el… 
Aztán jött a F.b., és közhírré tette, hogy… És jönnek a köszöntések évről évre növekvő számban. Bevallom, nagyon jól esik, meg is hatódok, mert majd mindegyik olyan Embertől jön, akit ismerek, szeretek; mindegyikhez van valami közöm… Olvasom őket, felvillan az arc, a mosoly, a hang… vagy az, ami miatt itt, a F.b.-on ismerős lett, barát lett.
KÖSZÖNÖM azt, hogy gondoltatok rám, hogy írtatok. Akinek netán nem reagáltam a jelentkezésére, ne haragudjon rám, ez csakis figyelmetlenség miatt történhetett. Mert hát elég sokan jelentkeztetek.. És ha így tágul barátaim és kedves ismerőseim köre, akkor még… ajjaj!!!
De a tűzijátékról lemondok. Ne is akarjatok meggyőzni!