Aggyisten! Szóval, az úgy volt, hogy ha egy nap alatt nem tudtak végezni a csépléssel, akkor kint maradt a gép vagy a földön vagy a tanyán. És ha sokat kellett volna gyalogolni, akkor mi is maradtunk. Emlékeim szerint a munkások többnyire hazamentek, mert hát otthon is akadt munkájuk.
A lenyugvó nap vöröses fényére emlékszem, a lapos fény megvilágította a távolt, hallani nem, csak látni lehetett a hazafelé poroszkáló szekereket, a nyomukban felkavarodó port. Csend volt a határban, nyugalom. Mi némi macskamosdás után vacsoráztunk- szárazat-, aztán kiültünk a lakókocsi elé és Anyu énekelgetett vagy mesélt. A gyerekkoráról, állatokról, növényekről és … a csillagokról. Soha annyi csillag nem ragyogott fölöttem! És ez nem a múlt megszépítő emléke, ez tény. Ott mutogatta magát a Tejút (halvány nyomát Nemesnépen láttam utoljára), a kecses Hattyú, a Skorpió. Már nem tudom, Anyu melyiket ismerte, de azt tudom, hogy csodaszépek voltak azok a langymeleg, tücsökciripeléses esték.
Ha pedig valami távoli tanyán csépeltek, akkor ott aludtunk. Vacsorát is a gazdától kaptunk, utána meg ültünk kint az udvaron, a felnőttek beszélgettek, én meg hallgattam őket. Hogy miről, azt nem tudom. De a kutyákra emlékszem – háborúságba egyikkel sem kerültem- , és arra, hogy az egyik tanyán szokatlanul vad ugatásba kezdtek, és a gazda lekötötte őket a láncról, azok meg kirontottak a határba. Vad csaholás, üldözés zaja, aztán elégedett képpel megjelentek a kutyák is. Valami jutalmat is kaptak. Kiderült, hogy azok a furcsa éjszakai hangok, amelyek inkább varjú károgásra emlékeztettek, mint ugatásra, a rókáktól származnak, azokat/ azt hajtották el. Csak ültünk ott, a felnőttek beszélgettek, mesélgettek. A szürkületben denevérek csapongtak a hatalmas udvaron, és amikor már elcsendesült a tanya, bagoly rikoltozott. Hogy szúnyogok voltak-e? Már nem tudom, de biztosan voltak…
Az meg egy másik tanyán történt, ahol gyerekek is voltak, hogy leszakadt alattam a padlás. Na nem mintha olyan súlyos lettem volna, hanem a deszkák korhadtak voltak. A szénapadlásra mentünk föl bújócskázni. Én meg nem tudtam, hogy azt nem nagyon használják, mivel a deszkái elkorhadtak, a gazdasszony csak a tojásokat összeszedni jár föl, akkor meg a gerendákon közlekedik, a gyerekeket fel sem engedik. De hát a cséplés forgatagában fel sem tűnt, hogy eltűntünk. Talán még örültek is, hogy nem vagyunk láb alatt. Én csak a padlás fülledt félhomályára emlékszem, meg arra, hogy arccal lefelé fekszem a téglákkal kikövezett pajta behajtóján. Jó magasról estem, mert a magasságot a megrakott szénásszekerekhez méretezték. Gondolom, kisebbfajta pánik tört ki, de mozdulni tudtam, eszemnél voltam… Hát most mi legyen? Szekérrel bedöcögni a faluba az orvoshoz… ezt Anyu nem merte vállalni. (Telefonról … még Ámerikában sem nagyon lehetett beszélni.) Aztán talán Anyu felültetett egy bicajra, és betolt a faluba. De ez sem biztos. Ami biztos, hogy naphosszat feküdtem a tanya udvarán az eperfa alatt, hol ébren, hol szundikálva, a fáról a csodás, édes eprek majdhogy a számba pottyantak, és nagy barátsággal darazsak, legyek dongtak körül. És én voltam a világ közepe! 
Szöcskét, tücsköt, gyíkot hoztak…
Mintha valami madártej is rémlene…
Anyu aztán megnyugodhatott, semmi maradandó károsodást nem szenvedtem… Egy kicsivel ütődöttebb lettem, mondta néha…
„Régi, szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek…” . Bizony azzá. A tévétlen estéknek megvolt az a hasznuk, hogy beszélgettünk. Elég sokat. Meséltek, anekdotáztak, énekelgettek.
És mégis, mennyi minden kimaradt! Mennyi mindent nem kérdeztem meg Anyutól és a többi „öregtől”!
