Őrzők

Aggyisten! Tegnap a Holokauszt Emlékközpontban jártunk. Nem először, talán nem is utoljára.

Magyartanárként -átmenetileg- történelmet is tanítottam, és majd minden évben a diákok kérdeztek rá arra, hogy hogy történhetett az I., majd a II. világháború, hogy lehet az, hogy az emberek nem látták, mivé fajul ez az egész, hogy lehetett először csak százezreket (keresztesháborúk), majd milliókat belevinni abba, hogy lelkesen gyilkolják a másikat, lelkesen, hazafiúi kötelességnek érezve masírozzanak a „kutya Szerbia” ellen vagy a Donig. Hogy lehet az, hogy nem vették észre, „megvezették” őket?! Ilyenkor jön a szokásos szöveg – ami igaz is meg nem is-, hogy mindenki éli a maga életét, a többség ügyével nem nagyon foglalkozik. Ebbe a magánéletbe a külvilág híreiből a kezdetektől fogva, úgy akkor is és akár az I., a II. v.h. kitörése előtt is – bár egyre táguló körben, csak az jutott el, amit eljuttattak. És ahogy az álmok és a jóslatok „beteljesedésével” kapcsolatban is csak arra emlékezünk, csak azt fogadjuk el, ami ami a saját életünket érintve véletlenül bekövetkezik vagy bekövetkezhet, úgy az eljuttatott hírekből is többnyire azt hisszük, ami találkozott valódi vagy vélt sérelmeinkkel. Ha pedig a gyakran ismételt „információk” nyomokban némi igazságot is tartalmaznak, előbb-utóbb az egészet sajátunknak fogadjuk el. Így lehet aztán akár a szomszédot is megölni, ha az protestáns, így lehet meglincselni „egy pár” feketét, felgyújtani a zsidó boltjait, elvenni a vagyonukat, szótlanul tűrni, hogy gettókba zárják majd elszállítsák őket; így lehet elhinni, hogy a szocializmust építő világ az üdvözítő, mert… Ráadásul a nyugat teljes sebességgel robog a szakadék felé. Elhisszük, hogy elveszik a kenyerünket, betelepednek a mi ! életterünkbe; hiszen mások, mint mi vagyunk. És a „nagy többség” előbb vagy utóbb valóban elhiszi, hogy ezért vannak a sérelmeik, ezért nem érvényesülhetnek. Már gyűlöljük őket. Már nem az embert, csak „azt” látjuk, sőt, a gyerekükben is „azt” !

Aztán jöhetnek a háborúk, a népirtások, így többes számban. A ruandai népirtás, a délszláv háború…az ISIS… Mindegy, hogy milyen alapon, de mindegyik első lépése az, hogy ők mások, ők gátolnak bennünket, ők… Őket el kell üldözni, el kell pusztítani. Gyűlölni kell őket, mert… És hiába a figyelmeztető szó.

Meg-megállva, leülve sétáltam az Emlékközpont sötét, vagonokat idéző csíkozású falai között, közben néztem azt a kamaszt, aki „elvitt” magával. Egymástól függetlenül jártuk végig az egészet, a végén sem beszéltük meg a dolgokat, de mikor a zsinagóga udvarára jutottunk, ő vette észre, hogy a bejárat -és más falak- ferdék, megdőltek. Mintha egy földrengés döntötte volna meg őket…

Csak a falakat?! Remélem, mást is észrevesz.

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”

Ady

Ülök az ágy szélén

Aggyisten! Ülök az ágy szélén, és vagdosom a körmeim. Nem bírom elviselni, ha 2 mm-nél nagyobbra nőnek; olyankor idegennek érzem a kezem. Mostanában meg aztán gyakrabban is kell manikűröznöm, mert a bütykei megnőttek, májfoltokakat gyűjtöttek, a bal a sajkacsont-törés után bizony időnként „megvizesedik”. A jobbom meg harkányi „pofára esésem” óta most kezd helyreállni: a tompításnál az szenvedte meg jobban rázuhanó súlyom. Nem tört, csak zúzódott, most már nem kék-zöld, a duzzanatok is levonultak, mozgatni is tudom, bár erő még nincs benne. Szóval: sosem volt szép a kezem, talán inkább biztonságot, megbízhatóságot sugallt, ezért sem hordtam gyűrűket, nem lakkoztam, és nem növesztettem meg a körmöm. Sokáig irigyeltem azokat, akiké szép volt, akik, mint Adrienn, szép körmöket csináltak maguknak, akiknek hosszú, kecses ujjaik voltak…

Anyunak szép keze volt. Eredendően hosszúak az ujjai, szép ívű volt a körme, és gondozta, ápolta is őket. Sajnos, az évek kárpitoskodása tönkretette. A tenyere élén meg-megújuló, lassan gyógyuló sebek fájdalmassá tették a munkát, az erőltetéstől megvastagodott a csuklója, izületei; az afrik kiszárította a bőrét. Csak a körmei, azok őrizték gyerekkorom Anyu-kezét. Szép volt és a biztonságot jelentette. Nemcsak azért, mert mindent meg tudott csinálni (és mindent 100%-osan, szépen, gondosan), hanem mert az állandóságot, az igaz döntéseket jelentette. ( Néha pofonokat is, de…)

Ráadásul, mivel olvasmányaimban Jókainál, Dumas-nál és társaiknál a kéz megjelenítése a jellemzés egyik eszköze volt (akár az előkelő származás bizonyítéka is lehetett az elegáns, hosszú ujjú, szép körmű kéz, a bárdolatlanságé meg a durva, ápolatlan), így aztán – akarva-akaratlan – fontos, néha perdöntő volt a kéz. Nemcsak a formája, gondozottsága, de a mozgása, játéka is. M.-nek a kezébe szerettem bele, X-nek a kezével nem tudtam kibékülni: ellenszenves volt hernyószerűen mozgó, tömpe ujjaival. Y-nak hazug keze volt: mást fejezett ki, mint amit a szája mondott. Öreg barátomnak, Miklósnak hatalmas lapátjai voltak, de régész restaurátorként a legfinomabb munkákat végezte vele. És ha bánatomban hozzá szaladtam, elképzelhetetlen meleg erő áradt belőle.

Nézem a gyerekeim kezét. Az egyiké – bár nem nagy és „férfias” – ugyancsak biztonságot sugall és ügyes; a másiké finom, idegekkel teli, érzékeny. É. keze csodaszép: nem gótikus ívű, szép, nőies, gyengéd erő van benne és határozottság. M.-é is nőies, az érzései talán előbb látszanak a kezén, mint az arcán. E.-é meleg, becsületes, G.-é finom, nőies; A.-é határozott, egyenes jellemét tükröző.

Szóval: ülök az ágy szélén, most már nem vágom, csak reszelgetem a körmeimet… és ostobaságokat beszélek…