Aggyisten! Tegnap a Holokauszt Emlékközpontban jártunk. Nem először, talán nem is utoljára.
Magyartanárként -átmenetileg- történelmet is tanítottam, és majd minden évben a diákok kérdeztek rá arra, hogy hogy történhetett az I., majd a II. világháború, hogy lehet az, hogy az emberek nem látták, mivé fajul ez az egész, hogy lehetett először csak százezreket (keresztesháborúk), majd milliókat belevinni abba, hogy lelkesen gyilkolják a másikat, lelkesen, hazafiúi kötelességnek érezve masírozzanak a „kutya Szerbia” ellen vagy a Donig. Hogy lehet az, hogy nem vették észre, „megvezették” őket?! Ilyenkor jön a szokásos szöveg – ami igaz is meg nem is-, hogy mindenki éli a maga életét, a többség ügyével nem nagyon foglalkozik. Ebbe a magánéletbe a külvilág híreiből a kezdetektől fogva, úgy akkor is és akár az I., a II. v.h. kitörése előtt is – bár egyre táguló körben, csak az jutott el, amit eljuttattak. És ahogy az álmok és a jóslatok „beteljesedésével” kapcsolatban is csak arra emlékezünk, csak azt fogadjuk el, ami ami a saját életünket érintve véletlenül bekövetkezik vagy bekövetkezhet, úgy az eljuttatott hírekből is többnyire azt hisszük, ami találkozott valódi vagy vélt sérelmeinkkel. Ha pedig a gyakran ismételt „információk” nyomokban némi igazságot is tartalmaznak, előbb-utóbb az egészet sajátunknak fogadjuk el. Így lehet aztán akár a szomszédot is megölni, ha az protestáns, így lehet meglincselni „egy pár” feketét, felgyújtani a zsidó boltjait, elvenni a vagyonukat, szótlanul tűrni, hogy gettókba zárják majd elszállítsák őket; így lehet elhinni, hogy a szocializmust építő világ az üdvözítő, mert… Ráadásul a nyugat teljes sebességgel robog a szakadék felé. Elhisszük, hogy elveszik a kenyerünket, betelepednek a mi ! életterünkbe; hiszen mások, mint mi vagyunk. És a „nagy többség” előbb vagy utóbb valóban elhiszi, hogy ezért vannak a sérelmeik, ezért nem érvényesülhetnek. Már gyűlöljük őket. Már nem az embert, csak „azt” látjuk, sőt, a gyerekükben is „azt” !
Aztán jöhetnek a háborúk, a népirtások, így többes számban. A ruandai népirtás, a délszláv háború…az ISIS… Mindegy, hogy milyen alapon, de mindegyik első lépése az, hogy ők mások, ők gátolnak bennünket, ők… Őket el kell üldözni, el kell pusztítani. Gyűlölni kell őket, mert… És hiába a figyelmeztető szó.
Meg-megállva, leülve sétáltam az Emlékközpont sötét, vagonokat idéző csíkozású falai között, közben néztem azt a kamaszt, aki „elvitt” magával. Egymástól függetlenül jártuk végig az egészet, a végén sem beszéltük meg a dolgokat, de mikor a zsinagóga udvarára jutottunk, ő vette észre, hogy a bejárat -és más falak- ferdék, megdőltek. Mintha egy földrengés döntötte volna meg őket…
Csak a falakat?! Remélem, mást is észrevesz.
„Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Ady
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”
