Virrad

Aggyisten! Virrad. Már túl vagyunk a kávén, teán; ülök az ágyban, ölemben a gépem. Ilyenkor nézegetem át a postámat, gondolom végig a napom, közben figyelem a kinti világot. Az erkélyen etetők, itatók vannak, épp csak látni őket a kiszűrődő lámpafénynél, kissé távolabb fölsejlik a két nyírfa törzse. Az ágaikat nem is látni, olyan vékonyak, sárga levélruhájukat is lerázták már magukról, csak a rajtuk sorakozó szemek figyelik a világot. Várják a fényt, a virradatot. Ahogy telik az idő, egyre többet lehet látni belőlük, és ahogy nézem, felidéződnek a hajnalaim, a reggeleim.

Bagoly vagyok, de kakas ? is.( Vagy inkább tyúk? ???? Vagy inkább pacsirta? ) Későn fekszem, reggel pedig korán, magamtól ébredek. Néha nagyon is korán. Ez akkor volt ? zavaró, amikor nem otthon aludtam. Ha csöndben ki lehetett osonni a többiek mellől, akkor semmi gond, kiosontam, lefőztem a kávét/ teát, összefogdostam az ébredező legyeket. Az volt a kínosabb, ha nem tudtam kimenni, mert akkor csak feküdtem, és hallgattam a szuszogást, forgolódást. Vártam. Vártam, hogy más is fölébredjen, hogy elkezdődjön a nap. Elég kínos reggelek voltak.

Ott kellett csöndben, mozdulatlanul feküdnöm, miközben kint megindult az élet. Mennyi minden történt/ történik ezeken a reggeleken! Lassan kibomlik a szürkeségből a világ. Kel föl a nap, a lapos fények fölragyogtatják a harmatcseppeket, látni lehet, hogy száll föl az éjszakai pára a tóról vagy a rétről. Volt, hogy hazafelé baktató rókát, surranó macskát is megleshettem, ébredező madarakat, röppenő harkályt, a dermedtségből éledező szöcskét. És ahogy a nap egyre följebb hág az égen, egyre melegebb, egyre virgoncabb lesz minden. Ha ilyenkor kint ülsz egy teraszon vagy egy nyitott ablaknál, érzed, milyen „harapni friss a levegő”, hogyan telik meg a tüdőd az ébredő illatokkal, szemed a látvánnyal, lelked a … Ősszel az előbújó sárguló levelek varázsolnak el, télen a fák formája, kopasz ágaik izgalmas rajzolata, és ha van köd, annak rejtelmei, a belőle kibukkanó… valóság.

És ilyenkor reggelente óhatatlanul azok jutnak eszembe, akik szenvednek, akiknek az éjszaka nem nyugalmat, pihenést, hanem fájdalmat, magára-maradottságot hoz, akik csak bámulnak a sötétbe, és várják a reggelt, hogy a fények, az élet zaja, a mozgás végre elterelje a figyelmüket minderről; hogy megfeledkezhessenek fájdalomról, egyedüllétről, kísértő gondolatokról…

Közben jócskán kivilágosodott; már a kölyök ködöt is felszívta a nap, itt vannak a kosztosaim is, és Amacska is megjött. Kezdődik …

Jó napot kívánok.

Virág

Aggyisten! Mit mondjak erről a virágról… Mit is? Azon a karsztoson él sok-sok társával együtt, ahol annak idején, 600 éve a Peca tó partjánál nyaraltunk. Egy kis műhelykocsit burkolt be, épiitett körbe Papa, Kistesóm édesapja, az udvaron nyomós kút adta a vizet, mi meg a 3-4 gyerekkel nyaraltunk. Egytálételeket főztünk, ha nem volt ott ” a Mama”, ha ő főzött, a semmiből is csodát varázsolt. (Babjakit azóta sem ettem, pedig… ) Végtelenek voltak a napok. Reggel sárgarigó szóra ébredtünk ( már aki), én megfogtam az összes ébredő legyet, és vártam… Mire is? Nem tudom. De ott is jó volt üldögélni. A nap melegiitette föl a mosogató és a mosdóvizet, miig vártunk, kiültünk a veranda kövére, és ettük a meggyet, köpködtük a magját. Ebből lett a köpködősor gyümölcsöse, jó kis meggylekvárok sikeredtek belőle. A fiúk lementek a Bentára pecázni, az apró halakat Mama pillanatok alatt ropogósra sütötte… Mi meg a tyúkok kapirgáltunk, irtottuk a tarackot, esténként meglocsoltuk a veteményest. Tücsökcirpelésben, lámpafényben kártyáztunk egy kicsit, beszélgettünk… Viharban sem féltünk, mert a műhelykocsi fémből volt, megvédett bennünket. De az ott lakók, nyaralók is barátságosak voltak, meg-megálltak egy-két szóra…

Virágzott a szalmavirág, a „kékike” (vad len), a pipacsok, az árvalányhaj. Péter kakukkfiókát etető nádiposzátát? talált „nekünk” . A sárgarigók a fejünk fölött kergetőztek, és végtelen hosszú volt a nyár.