Kategória: hangulatok

Néha úgy érzem, hogy fölmondok neki

Aggyisten! Néha úgy érzem, hogy fölmondok neki. Csak ténfereg a lakásban, megáll az erkélyajtó előtt, és ha éppen ott eszegetnek kosztosaim, pár pillanatra megtorpan, hátán fölmered a szőr, az ajkai furcsa rebegésbe kezdenek, mintha egy vén kéjenc cuppogna az étlap tanulmányozásánál. Ha nincs pipsó, visszafogottan panaszkodni kezd. Egy darabig még beszélgetünk, kínálom, üljön a lábaimhoz, de ehhez sincs kedve. Aztán hallom, hogy a kijáratnál kérincsél, nagyon halkan (tényleg, egyáltalán tud hangosan nyávogni?!) folytatja a monológját. Talán mégis mehetnékje van, gondolom, és kikecmergek a gép mellől. Odamegyek hozzá, a hasát kínálva mórikálja magát, meggyámbászom egy kicsit (ez a kimenetel előtti „cerkli” – Fülig Jimmy után szabadon), csendben nyitom az ajtót, nehogy meghallják a kutyák, de hiába. Nem megy. „Rúgd …-be!” mondja Sz. Dehogyis rúgom. Nem is szokásom, másrészt meg olyat érezhet, amit én nem. A szagokat. Három jószágnak biztosan van, még ha én nem is érzékelem. Kikukkantok, mert keresem az ésszerű, értelmes magyarázatot. A kutyák, még a kicsi is, a folyosó másik végén őrködnek. Az ajtónyitásra persze odarohannak, ilyenkor kezdődik a szerelmeskedés. Velük, nem Amacskával. Ennek is megvan a szertartása. /De erről majd máskor. Különben is, ebben a témában Csányi, a Vilmos, már mindent elmesélt./ Ilyenkor persze a legsürgetőbb inger adhat csak neki akkora bátorságot, hogy kitörjön, és ez – úgy látszik – most nincs. Unatkozik a drágám! Kérdeztem már tőle egy párszor, nem akar-e rejtvényt fejteni vagy sakkozni tanulni, ha már ilyen okos, és ennyire nincs kedve aludni, de eddig nem mutatott hajlandóságot sem az egyikre, sem a másikra. Akkor jöhet a B variáció, lent, a műhelyen keresztül. De ahhoz sincs ingerenciája. Kezdek morcos lenni, aztán … Nekem is vannak mísz napjaim… neki is lehetnek, gondolom. De a második tessékelésre végre kimegy. Mire visszajövök a helyemre, már látom, ott billeg a kerítés 5 cm átmérőjű vascsövén, megy a kertbe. Leülök, elfoglalom magam. Aztán most, hogy itt tartok az írásban, hallom hogy lehuppan az erkély korlátjáról, leül az ajtó előtt és vár. Türelmesen, megértően. (Bezzeg ő türelmes, megértő!)

Most jön, lekuporodott a lábaimhoz, és alszik. Nem tudom, az éjjel hol kóricált; ha nem lenne nemtelenítve, azt hinném, hogy fiúk után koslat, de így?!?!

Most itt fekszik a lábamnál, elégedett képpel nézeget. ENGEM! Aztán gondosan végigtisztogatja magát, összegömbölyödik. Gömbölyű a világ, hát aludni fog.

Csak azt nem tudom, fölmondjak-e neki…

Jégvirágok

Aggyisten! Hát nem találtam; semmi olyat nem találtam a saját képeim között, amin jégvirágok lettek volna. Csak ezt találtam hirtelenjében, ezt az Esztergomba menet készült képet. Pedig szeretem a telet. Némi fenntartással ugyan, de… Hogy ez miről jutott eszembe? Hát EliZsó felrakott egy csodaszép zúzmarás képet -verssel-, és azóta sem megy ki a fejemből. Most nincs zúzmarás ablak, pedig milyen szép is volt az! Ha ritkán is, de reggelente, ha korán keltünk, Anyu előtt, még láthattuk a konyhaablakon a virágokat. Mindig elvarázsolt, ahogy hópelyheivel a hóesés is elvarázsolt. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy nincs két egyforma. (Pedig igaz, a tudósok még a magyarázatát is tudják.)

Szóval: szeretem a telet. Gyerekként is szerettem, és most csak a befagyott Duna, a hóba temetett Sallai utca, a szánkózás, a végtelen csend, az önfeledt hógolyózások jutnak eszembe.( Volt olyan, hogy utcán csak a sarkoknál lehetett átmenni a másik oldalra, és ha valakinek kellett, akkor utat vágott magának a másfél méteres hóban; igaz, akkor, 600 éve, autót még nyáron is alig láttunk, télen meg pláne nem…) Az átázó, újságpapírral bélelt cipő, amit kitömve kellett szárogatni, a csurom víz mackónadrág, később a flórharisnya -harisnyatartóval- , amelytől hazaérve meg kellett szabadulni, agyonfagyott kezeim már „elfelejtettem”. Az sem jut eszembe, hogy hazaérve az első dolgom a tűzrakás volt, mert a repedt (tényleg az volt!) kb. 30 cm átmérőjű, 60 cm magas vaskályhánkat, amely átvészelte még a háborút is, nem lehetett felügyelet nélkül hagyni. A sparhelt tartotta ugyan a meleget, de az sem sokáig. ” Szerencsére” kicsi volt a lakásunk, gyorsan átmelegedett. Irigyeltem is Ági barátnőmet, mert nekik cserépkályhájuk volt. (Vagy Zs. Erzsiéknek volt???)

Szóval, amíg át nem áztunk, kinn rohangáltunk, dobálóztunk, visítoztunk az utcán, vagy szánkóztunk a „böntön” ( a töltésen ).

A kéklő sötétedés hajtott csak haza bennünket.

A hólapátolás felnőtt munka volt, mire rám került volna, már elkerültem otthonról; de a hamut, ha megtelt a tűzhely aljában lévő fiók, én vittem és szórtam ki az utcára, az udvarra.

Szombatonként lovas szánokkal hozták a szigetből a krumplit, hagymát és egyebeket – a lovak nyakán csengő- , néha, ha megengedték, a szán után kötöttük a szánkónkat. Anyu nem szerette, féltett bennünket.

A Dunán surrogva úsztak a jégtáblák, ahogy híztak, egyre lassult a mozgásuk, aztán egyszer csak összeálltak, egybefüggő jég borította a vizet. Akkor már a komp sem közlekedett, és mindenki azt várta, hogy beálljon a Duna. Hogy ki volt, aki először a jégre merészkedett, nem tudom, de mindig volt, aki a biztonságos útvonalat szalmával szórta le. Először a gyalogosok, aztán a biciklisek, – Apu is így járt át a gépállomásra-, majd a szánok, teherautók vették igénybe az állandóan változó útvonalat. Nem emlékszem, hogy bárki alatt is beszakadt volna a jég. A gyerekek, ifjak a Cigányzátonynál, a mellékágon koriztak, itt a türelmetlenebbek elég gyakran vettek kényszerfürdőt. Engem ez a veszély nem fenyegetett, nekünk nem volt korink.

Ha megfáztunk? Hát egy-két bögre hársfa tea, ha volt, akkor mézzel, fokhagymás pirítós, vastag kötés a nyakunkra, a lábunk a lavór forró vízben, izzadás… Ennyi.

Kicsit elaludtunk

Aggyisten! Kicsit elaludtunk, és hogy kiengedjem Amacskát, kiléptem az ajtó elé, és elámultam. Fél 7 múlt, a napkeltére még várni kellett, a Hold, pontosabban a félhold, még szürkén tartotta az eget, és délkelet felé nézve jött az ámulat. Először azt hittem, egy leszálláshoz készülő repülő reflektorait látom, olyan fényes folt volt. Aztán rájöttem, hogy erre nincs leszállópálya, másrészt az mozogna, ez pedig mozdulatlanul állva uralta az eget még így is, a világos égbolton is. Töprengtem, micsoda csillag lehet, de rájöttem, a Vénusz az. Nem csillag, „csak” bolygó, és kifejezőbb, ha a magyar nevére gondolok: Esthajnalcsillag. Igen, az Esthajnalcsillag. Azért hívják annak, mert hol az esti, hol meg a hajnali égen látjuk; azért csillag, mert a fénye túltesz a többi bolygó fényén. Ennek köszönhető, hogy majd’ minden közösség mitológiájában megjelenik, hol szerencsét, hol bajt, rontást hozó égitestnek tartják- pl. Kínában. A maják meg a csatáik idejét kapcsolták a Vénusz-Jupiter együttállásához, és a naptáraikat is a Vénusz mozgásához igazították. Volt a szerelem istennője, volt iránytű. Szóval csak álltam az ajtó előtt, gyönyörködtem. Belém villant, hogy milyen régen láttam utoljára a csillagos eget a maga teljességében. Fényszennyezésnek hívják, jogosan, azt a díszkivilágítást, amivel a biztonságunkat (???) védjük, holott azt mondják, van más, kevésbé vakító ötlet is ennek megoldására. Reklámozunk. Ezt nem kommentálom. Azt is csak csendben mondom, ha nagyritkán este járok Pesten, a nagy kivilágítás miatt elvész a város „intimitása”, a sok fény, amivel kiemelik „fontos” épületeinket, egybe mossa őket. Nem tetszik. Elvész az épületek plaszticitása, a hidak nem ívelnek, hanem kápráztató fényfüzérré válnak. Egy hatalmas, fényekkel kiabáló város lett Pestből.

Így aztán nincs „lehetősége” az embernek felnézni az égre, elmélázni azon, hogy ott a múltat látjuk, hogy amit látunk, az talán már nem is létezik; nem tudunk gyönyörködni a csillaghullásban, meg sem látjuk, hogy a Mars az vörös, a Szíriusz meg hideg kéken hunyorog. Nem fedezhetjük fel a csillagképeket, nem tudjuk, hol a Fiastyúk, hol a Nagygöncöl meg a Kicsi; hol ül a Kisbéres, melyik az Északi Korona, melyik az Orion vagy az Ikrek. És ezzel együtt az az ősi tudás is eltűnik, amelyet a köréjük fűződő mondák, hiedelmek tartottak életben.

Annak idején -600 éve – még láttuk a Tejutat, és ha éjjel kimentem, a csillagos ég borult a fejem fölé. Ma kuriózum, ma hirdetik, hogy hol van ilyen település. A Balaton partján csak a fénybokrokat látni, a viharjelzők késként villogó lámpáit. A Duna habjai nem sötétek, nem látni rajtuk, mint Arany korában a „csillagok százezreit” .

„Nem magamért sírok”, hanem az elvesztett élményt siratom, a romantikát, a személyes !!! tapasztalás, az illúziók, a poézis elvesztését, Siratom ezt azzal együtt, hogy tudom, azóta nagyot változott a világ, a fejlődés kerekét sem akarom visszafelé forgatni, csak…

Akit érdekel, itt olvasgathat. Vagy kimehet egy „árnyékos” helyre, megkeresheti a csillagokat.

Az ősmagyarok csillagos ege

Reggelizek

Aggyisten! Reggelizek. Komótosan, megadva a módját: deszkán. Jó éles késeim vannak, másmilyennel nem érdemes kezdeni. A napokban maradt hajában főtt krumpli, azt eszem, hidegen. Nagyon szeretem: zsíroskenyérrel, hagymával… deszkáról. Hű, de sokat ettem annak idején! Gondolom, Ti is. Most a hagymám póréhagyma, zsír helyett (hja, koleszterin ) meg egy kis majonézzel kínálom morzsálódó kenyerem, és mivel elég színtelen a teríték, hát előszedek egy-két apró paradicsomot, és az egyik szép, piros kápia paprikát is felkarikázom. Na, így már jó lesz. Jó is, szép is… Hirtelen beugrik a gyerekkori tízóraik zsíroskenyere, amibe szeptemberben még jutott zöld paprika, később már csak pirospaprikával tettük változatossá. De eszembe jutnak a Ráday-beli sült hagymás – krumplis vacsorák, amihez, ha nagyon éhesek voltunk, a menzáról felcsempészett kenyeret ettük. Paradicsom, paprika… Ilyenkor?! Januárban?!? Csak a filmekben, meg talán a pesti vásárcsarnokban, üvegházból. Majd május- júniusban. Az államvizsgák idején a harmadik infarktusával Apu legyengülve, étvágytalanul feküdt a kórházban. Talán egy kis paprika-paradicsom meghozza az étvágyát! Vittem is neki rendületlenül, ette is…. Pontosabban: eszegette az elkészített katonákat. Aztán az államvizsga második napja nem úgy sikerült, ahogy elterveztük, rázósabb volt, be is gyulladtunk, így amikor Katiék a kórházlátogatás helyett tanulásra buzdítottak, engedtem nekik. Az Apunak szánt paprika-paradicsom ott maradt az asztal sarkán. És ott maradt az utolsó vizsganap után is, mert…

Júniusi paprikák… Nem tudom, szeretem-e őket…

Ha eszem, gyakran eszembe jutnak Anyu szavai, és az, hogy milyen igaza volt: mi nem ismertük az igazi éhezést, hogy nekünk azért csak jut kenyér, rá zsír, krumpli, hagyma, néha vaj is, lekvár is, nem úgy, mint a háború alatt; mi nem éltük át a háborút, nekünk az ostrom alá fogott Pestről az éhezés és az ágyúzás elől nem kellett menekülnünk, ahogy nekik. Gyalog, a frontvonalak között lavírozva vágtak neki a Decsre vezető útnak, és csak abban bízhattak, hogy János bácsiék – Apu katonatársa, kórházi betegtársa- valóban befogadják őket. ( Befogadták.)

Kinézek az ablakon: nagy pelyhekben esik a hó. Nagyon szép. Megint Anyu: nem tudjuk azt sem, milyen lehet reménytelenül, a felmelegedés ígérete nélkül fázni, fagyoskodni, és azért kerülni a tócsát, nagy havat, vizet, mert az átázott cipőnk helyett nincs másik, ez, a vizes pedig nem szárad meg reggelig, az iskolában sincs túl meleg… Ráadásul ki is kapunk, hogy nem vigyáztunk. Untam, de mennyire untam Anyu prédikációját, pofákat vágtam, magamban még azt is elmondtam, amit ő kihagyott: hogy Afrikában éheznek, éhen halnak gyerekek, hogy becsüljük meg magunkat, mert az ő idejében … Azt, amit mesélt, azt elhittem, elfogadtam valódi történetnek, de hogy én is kerülhetnék ilyen helyzetbe, azt nem. Szerencsére nem is kerültem, nem kerültünk. És ha akkor valaki elém vetíti a hűtőnk tartalmát, nem hiszek neki, mesének tartom, ahogy Jancsi és Juliska meséjét.

Eszegetem az asztalnál a katonáimat, és … bocsánatot kérek Anyutól és azoktól, akik nem tudnak terített asztal mellé ülni,vagy mert nincs mit az asztalra „teríteni” vagy mert éppen „úton” vannak. Ahogy annak idején, Pest ostroma idején nem tudott asztalhoz ülni Apu és Anyu, és ahogy ők is éppen úton voltak. És „úton voltam” Anyu pocakjában … én is.