Busók

Aggyisten! Hadd mondjam el röviden: Mohácson nőttem föl, akkor még nem volt ekkora idegenforgalmi látványosság a busójárás, mi is aktív résztvevői voltunk, nem kellett attól tartani, hogy eltapos a tömeg.

A sokacok ünnepe volt, és onnan, a sokacok által lakott városrészből, a Sokac Olvasókör környékéről indultak a busók, Hatalmas kereplőkkel, tamburazenével járták a várost. Mi, gyerekek, vihorászva kísértük őket, élveztük, ahogy időnként leállva meg-meghúzták a magukkal vitt butykost, derékon kapták az akkor még időnként népviseletben járó, az ünnep tiszteletére beöltözött menyecskéket. A busók kísérői a jankelék voltak, akiket mi ” jamkele grí, kell-e nokedli.. ” szöveggel bosszantottunk. A jankelék „ördögfiak” voltak rongyos, szedett- vedett ruhában, kikormozott arccal, ócska harisnyába tömködött szalmával/ rongyokkal püföltek bennünket, rohantak utánunk. A harisnyában még hamu, fűrészpor, néha korom, kisebb kődarab is volt, és leginkább az asszonyokat, kamaszodó lányokat vették célba. Mi persze visongva menekültünk előlük. Annak, akit nem kergettek meg, kissé ciki volt, mert azt jelentette, hogy nem nézték „nőnek”. ( Most tudtam meg, hogy: ” A busójárás ezen szereplői a városban 1890 körül élő Jankele Grün nevű zsidóról kapták a nevüket, aki zsákokból árult használt ruhát. A gyerekek csúfolódtak vele, amit ő úgy torolt meg, hogy hozzájuk vágta …”) A Széchényi térre vonultak, ott egy nagy tüzet raktak, táncoltak, ittak… Mi meg néztük őket. A zene, a fürge , táncra késztető ritmus mindenkit megmozgatott, ráadásul a kóló meglehetősen egyszerű lépésekből áll, tenyérnyi helyen is lehet táncolni, így aztán mindenki ropta… Arra, hogy lementek a Dunára, csónakba ültek, nem emlékszem.

Meg is lehet tanulni!

( Hadd dicsekedjek: az Eperjesi Matyi bácsi vezette sokac köri gyermekzenekarnak jó darabig én is tagja voltam… )

Csak ezt akartam hirtelenjében elmondani…

Galéria

Virrad

Aggyisten! Virrad. Már túl vagyunk a kávén, teán; ülök az ágyban, ölemben a gépem. Ilyenkor nézegetem át a postámat, gondolom végig a napom, közben figyelem a kinti világot. Az erkélyen etetők, itatók vannak, épp csak látni őket a kiszűrődő lámpafénynél, kissé távolabb fölsejlik a két nyírfa törzse. Az ágaikat nem is látni, olyan vékonyak, sárga levélruhájukat is lerázták már magukról, csak a rajtuk sorakozó szemek figyelik a világot. Várják a fényt, a virradatot. Ahogy telik az idő, egyre többet lehet látni belőlük, és ahogy nézem, felidéződnek a hajnalaim, a reggeleim.

Bagoly vagyok, de kakas ? is.( Vagy inkább tyúk? ???? Vagy inkább pacsirta? ) Későn fekszem, reggel pedig korán, magamtól ébredek. Néha nagyon is korán. Ez akkor volt ? zavaró, amikor nem otthon aludtam. Ha csöndben ki lehetett osonni a többiek mellől, akkor semmi gond, kiosontam, lefőztem a kávét/ teát, összefogdostam az ébredező legyeket. Az volt a kínosabb, ha nem tudtam kimenni, mert akkor csak feküdtem, és hallgattam a szuszogást, forgolódást. Vártam. Vártam, hogy más is fölébredjen, hogy elkezdődjön a nap. Elég kínos reggelek voltak.

Ott kellett csöndben, mozdulatlanul feküdnöm, miközben kint megindult az élet. Mennyi minden történt/ történik ezeken a reggeleken! Lassan kibomlik a szürkeségből a világ. Kel föl a nap, a lapos fények fölragyogtatják a harmatcseppeket, látni lehet, hogy száll föl az éjszakai pára a tóról vagy a rétről. Volt, hogy hazafelé baktató rókát, surranó macskát is megleshettem, ébredező madarakat, röppenő harkályt, a dermedtségből éledező szöcskét. És ahogy a nap egyre följebb hág az égen, egyre melegebb, egyre virgoncabb lesz minden. Ha ilyenkor kint ülsz egy teraszon vagy egy nyitott ablaknál, érzed, milyen „harapni friss a levegő”, hogyan telik meg a tüdőd az ébredő illatokkal, szemed a látvánnyal, lelked a … Ősszel az előbújó sárguló levelek varázsolnak el, télen a fák formája, kopasz ágaik izgalmas rajzolata, és ha van köd, annak rejtelmei, a belőle kibukkanó… valóság.

És ilyenkor reggelente óhatatlanul azok jutnak eszembe, akik szenvednek, akiknek az éjszaka nem nyugalmat, pihenést, hanem fájdalmat, magára-maradottságot hoz, akik csak bámulnak a sötétbe, és várják a reggelt, hogy a fények, az élet zaja, a mozgás végre elterelje a figyelmüket minderről; hogy megfeledkezhessenek fájdalomról, egyedüllétről, kísértő gondolatokról…

Közben jócskán kivilágosodott; már a kölyök ködöt is felszívta a nap, itt vannak a kosztosaim is, és Amacska is megjött. Kezdődik …

Jó napot kívánok.

Az idei karácsony

Aggyisten! Azért ez az idei karácsony más volt, mint a tavalyi. Nem minősítem, de más… A tavalyit látványos fulladásos rohamaim miatt elhalasztottuk, ezt viszont félkézzel csináltam végig. Pontosabban másfél kézzel. December elején fenékre ültem a konyhában, és eltört az orsócsontom, így aztán kaptam egy csinos gipsz sínt a bal kezemre. Hatásosnak bizonyult – vagy csak a közelgő ünnep miatt voltak ilyen kedvesek az emberek, nem tudom, – de tény, hogy mindenki le akart ültetni. (Neem, nem jogerősen. ???? ) Elsőszülött gyermekem pikírt megjegyzése szerint… de inkább nem idézem. A felülvizsgálaton az orvos közölte, hogy az idén bizony nem tudok bejglit sütni… „Eddig sem tudtam… „

Na, szóval ilyen előzmények után tört ki nálunk a karácsony. Csendesen, a megszokott menetrendben jöttek-mentek a vendégek: gyerekek, felnőttek egyaránt; csendes beszélgetéssel, némi eszegetéssel, ajándékcserével teltek napjaink.

A legjobb az egészben a beszélgetés. Aktualitásokról, kül-és belpolitikáról: a kül-ső: távolabb élő rokonokról, ismerősökről, bel-sőkról: hogyan is vagyunk? Hogy vagyunk? No meg történelemről: „amikor én még kis srác voltam… ” , meg némi „bezzeg az én időmben”, régi családi pletykákról. Aztán volt futurológia: mi leszel, ha nagy leszel? Volt kultúrprogram: a Bánffy családról, a Karinthyakról, Fa Nándorról, Vámos vendégeiről, Polcz Alainékról stb. a kapott-adott könyvek kapcsán elhangzó rövid esszék formájában, de volt természettudományos vonulat is: kitekintés a madáretetés ürügyén, Zs. mikroszkópja jóvoltából pedig betekinthettünk az akvárium vizének faunájába. ( Ugye millen todományosan fogalmazok!? ) Aztán a sport is megkapta a magáét: lehetett a szőnyegen törökülésben ülni, ismerkedni a tájfutás 40 éve kiadott szabályzatával; lehetett örömködni (vagy udvariasan mosolyogni) a gumikötélnek, fitneszhengernek… Az esztétikai élvezetek sem maradtak el: szép könyvek, képek…

Hát így telt… Jó volt. Jó volt az együttlét, a beszélgetések, a falatozgatások, hogy adtunk és kaptunk. Egymásból egy-egy morzsányit…

És most törhetem a fejem, hogy jövő karácsonyra mimet törjem…

Kodály Esti dala

Aggyisten! Hol is kezdjem? Mint az eposzokat, „in medias res”? Vagy az elején? De hol az eleje? Igen? Akkor közben hallgassátok az alanti zenét: Kodály Esti dalát, mert az indított el bennem mindent. Ági tette föl, én meg hallgattam, és elkezdtem bőgni. /// Mostanában (??) mindenen meghatódok ( azt mondják, ez az öregség jele; bár az is igaz, hogy annak idején sem tudtam könnyek nélkül énekelni a Himnuszt… ) /// Részint mert nagyon szép az Esti dal, részint mert felidézte bennem a 12 évvel ezelőtti finnországi, pontosabban lappföldi utunkat. A Sarkkörön túl voltunk, a láperdők, tavak, tunturik (lapos, kopár dombok) világában, ahol nem ment le a nap, 27 fok meleg volt, izzadtunk, mint a ló; és az elképzelhetetlen mennyiségű szúnyog ellen csak a kilószámra magunkra kent kencével tudtunk védekezni. Ha pedig az izzadság lemosta, pánikszerűen utána kellett kenni, mert ezek a dögök vérre menő harcot folytattak a vérünkért. Az utakon rénszarvas és medve- veszélyre figyelmeztető táblák, a kihaltnak tűnő vidéken turisták gyalogoltak kitartóan valahonnan valahová (a népsűrűség nálunk 110, a Lappföldön 2,2 fő/km2-enként.), az utakon meglehetősen kicsi a forgalom.

Szóval mi meg elmentünk egy szánhúzó kutyákat és rénszarvasokat mutogató telepre, és ott, a vedlő rénszarvasok, kék szemű huskyk között találkoztunk egy Svájcból jött francia+német, „tipikusan finn kinézetű” nővel, aki mikor megtudta, hogy Pestről jöttünk, gyönyörű, szívbemarkoló hangon elkezdte énekelni: „Erdő mélyén estvéledtem…” Mint kiderült, egy pesti nemzetközi kórustalálkozón ez volt közös, nagy zárókoncertjük egyik műsorszáma…

Mit mondjak? Szem nem maradt szárazon; még ő is meghatódott! És hogy itteni bőgéseim történetét folytassam, az akaslompoloi modern, csupaüveg templomocska esti hangversenyét is majd’ végigsírtam, amikor a fiatalka kislánynak tűnő kántor finn népdal-feldolgozásokat kezdett énekelni. Olyan ismerős volt a dal, mintha hallottam volna… Nem tudom, rádión tekergetve keresgéltetek-e állomásokat. Mikor még „távolról” hallatszik a beszéd, de már meg tudod állapítani, hogy milyen nyelven szólnak; a magyart száz közül is felismered. Hát ez olyan volt. Mintha valaha, régen, talán az anyaölben… , vagy talán régebben hallottam ezeket a dallamokat?! Még annál is régebben? Talán a „génjeim” emlékeznek? Aztán megmagyaráztam, hogy talán a pentatónia miatt van. (Erről Harsányi Judit, Te tudnál többet.) Sajnos, hiába kerestem, nem találtam ilyet, hogy illusztráljam.

Ha már Finnország, akkor egy kis ízelítő: ami csalódás volt, a rénszarvasok koszlottak, tépettek voltak, éppen vedlettek. De leírhatatlan a levegő ezerféle illata, a tisztaság, a kihalt, bár nem elhanyagolt vidék. Képen egy kis lápos erdei talaj faágakkal, majd sziklákkal; itt meg éppen virágzik az áfonya ( Radnóti: „A csókok íze számban hol méz, hol áfonya”); ez az egyik szent tó; itt pedig egy kis patakocska (iható vízzel, majd mindegyikből ittam, semmi bajom nem lett), itt az ösvény (nézzétek csak a „szögeket”! ), a háziállatként tartott rének; egy újabb mocsár hangával, áfonyával, ligetecskével; ilyen volt a kilátás az ablakunkból… És mindennapi látogatónk este 10-kor…

Galéria