Lábamnál ” A macska”

Aggyisten! Lábamnál ” A macska”. Fekszik, pontosabban rendületlenül. rezzenéstelenül alszik. Éjjel kinn vadászott, valószínű eredménytelenül, mert roppant lelkesedéssel fogadta a konzervkaját, pillanatok alatt be is falta, és most pihen. Én, mivel „csak” a helyváltoztatások gyötörnek meg, bevackoltam magam az ágyra, és nézem a zöldet. Pár napja mindegyik fa más volt: máshogy volt zöld a nyírfa, máshogy a fűz, máshogy a nyár, az ezüstnyár, máshogy a jegenyenyár, másmilyen zöldje volt az orgonának, a tűztövisnek. Most, hogy majd’ mindegyik teljesen belombosodott, már kezd elmosódni a színeik közti különbség, csak a levelek formáján, tömbjén játszadozó fény miatt lehet megkülönböztetni őket.

Ülök az ágyon, és hirtelen, nem tudom miért, belémhasít Decs. Ha már személyesen nem mehetek, itt a gugli ! Nézzük csak! 7 éves koromig éltem ott. Töredezett emlékképeim alapján nagy, szép, izgalmas. Fehérre meszelt hosszú parasztházai, a „Fő utca” elzárkózó, oldalukkal az utcának simuló épületei villannak föl bennem. Módos falu (volt), a Sárköz központja. Emlékeim szerint a középkorúak még népviseletben jártak, és a lakodalmakat nem az idegenforgalmi hivatal szervezte. A Vasút u. 226-ban laktunk utoljára. Nagynehezen megtaláltam: most az Ady E., Móricz Zs. utca sarka. Hatalmas ház, azt akkor is tudtam, de most látom csak, még a padlásának is vannak ablakai… Az első két szobát laktuk, hatalmasak voltak, befűthetetlenek; az utcára néző helyiség padlódeszkáin meg le lehetett látni a pincébe, ahol hatalmas meztelencsigák laktak. Az utcai kiskapu tetején színes üvegekből volt az ablak, a kékje( az a tintakék) még mindig kedvenc színem. Az utcánk a vasútállomásra vezetett, arra volt az iskola, Anyu oda járt esti iskolába. Gyakran ott aludtam el mellette a padban. Hazafelé mindig féltem: a plébánia ? fakerítése, bokrai, szemben a temető… Brrr!

Apu a községházán dolgozott, mellette volt az egészségház, ott lakott Magdi néni, a „Védőke”, Anyu barátnője. Az udvarán futórózsa lugas, a ház mögött hatalmas medence, a tűzoltók víztárolója. Az iskola, ahová első-másodikosként jártam, a Tabánban volt . (Újabb zárójeles : Tabán sok helyütt van; hajdan tímárok, cserzővargák lakták, itt voltak a cserzőgödreik, a műhelyeik, általában vizes, mocsaras terület volt, már csak a neve jelzi…)

De mitől, miről jutott eszembe Decs? Rendvaiék, Tumpek bácsiék, a Thúróczy gyerekek és Magdi néni, Katona Vali, Ivánka Juci ? Talán arról az orgonáról, ami itt mutogatja magát a kerítés tövében? Vagy hogy most lesz május elseje, mi meg még évekkel később is a decsi felvonulások dekorációjának krepp papírjaival festettük a tojásokat? Vagy ez a szeles, változékony tavasz hozta? Vagy a zöldek eltűnő sokfélesége? Vagy csak öregszem? Nem tudom. Nosztalgiáztam egy kicsit. Bocs…

Ülök az ágy szélén

Aggyisten! Ülök az ágy szélén, és vagdosom a körmeim. Nem bírom elviselni, ha 2 mm-nél nagyobbra nőnek; olyankor idegennek érzem a kezem. Mostanában meg aztán gyakrabban is kell manikűröznöm, mert a bütykei megnőttek, májfoltokakat gyűjtöttek, a bal a sajkacsont-törés után bizony időnként „megvizesedik”. A jobbom meg harkányi „pofára esésem” óta most kezd helyreállni: a tompításnál az szenvedte meg jobban rázuhanó súlyom. Nem tört, csak zúzódott, most már nem kék-zöld, a duzzanatok is levonultak, mozgatni is tudom, bár erő még nincs benne. Szóval: sosem volt szép a kezem, talán inkább biztonságot, megbízhatóságot sugallt, ezért sem hordtam gyűrűket, nem lakkoztam, és nem növesztettem meg a körmöm. Sokáig irigyeltem azokat, akiké szép volt, akik, mint Adrienn, szép körmöket csináltak maguknak, akiknek hosszú, kecses ujjaik voltak…

Anyunak szép keze volt. Eredendően hosszúak az ujjai, szép ívű volt a körme, és gondozta, ápolta is őket. Sajnos, az évek kárpitoskodása tönkretette. A tenyere élén meg-megújuló, lassan gyógyuló sebek fájdalmassá tették a munkát, az erőltetéstől megvastagodott a csuklója, izületei; az afrik kiszárította a bőrét. Csak a körmei, azok őrizték gyerekkorom Anyu-kezét. Szép volt és a biztonságot jelentette. Nemcsak azért, mert mindent meg tudott csinálni (és mindent 100%-osan, szépen, gondosan), hanem mert az állandóságot, az igaz döntéseket jelentette. ( Néha pofonokat is, de…)

Ráadásul, mivel olvasmányaimban Jókainál, Dumas-nál és társaiknál a kéz megjelenítése a jellemzés egyik eszköze volt (akár az előkelő származás bizonyítéka is lehetett az elegáns, hosszú ujjú, szép körmű kéz, a bárdolatlanságé meg a durva, ápolatlan), így aztán – akarva-akaratlan – fontos, néha perdöntő volt a kéz. Nemcsak a formája, gondozottsága, de a mozgása, játéka is. M.-nek a kezébe szerettem bele, X-nek a kezével nem tudtam kibékülni: ellenszenves volt hernyószerűen mozgó, tömpe ujjaival. Y-nak hazug keze volt: mást fejezett ki, mint amit a szája mondott. Öreg barátomnak, Miklósnak hatalmas lapátjai voltak, de régész restaurátorként a legfinomabb munkákat végezte vele. És ha bánatomban hozzá szaladtam, elképzelhetetlen meleg erő áradt belőle.

Nézem a gyerekeim kezét. Az egyiké – bár nem nagy és „férfias” – ugyancsak biztonságot sugall és ügyes; a másiké finom, idegekkel teli, érzékeny. É. keze csodaszép: nem gótikus ívű, szép, nőies, gyengéd erő van benne és határozottság. M.-é is nőies, az érzései talán előbb látszanak a kezén, mint az arcán. E.-é meleg, becsületes, G.-é finom, nőies; A.-é határozott, egyenes jellemét tükröző.

Szóval: ülök az ágy szélén, most már nem vágom, csak reszelgetem a körmeimet… és ostobaságokat beszélek…

Knokke

Aggyisten! Hogy mi is az a Knokke? Pontosabban Knokke-Heist. Hát… egy település Belgiumban, az Északi-tenger partján, 2 km-re a holland határtól. A kissé nyugatabbra lévő Ostendeeről olvasmányélményemből azt tudtam, hogy a gazdagok divatos üdülőhelye volt, Knokkéről nem hallottam, csak sejtettem, hogy akkor ez sem egy klottgatyás fürdőhely. Hát nem is az! Hatalmas, csupaüveg szállodasorok, széles tengerparti sétány vendéglőkkel, játszóterekkel, sétálgató „öregekkel”, fiatalokkal; biciklik suhannak melletted, és lelkesen tekernek. Üzletemberek, decens úriasszonyok, úriemberek, sportos fiatalok hajtanak el melletted elegáns tartásban; a pályaudvarokon elképesztő mennyiségű bicikli. Az utcákon, utakon a gyalogosok, autósok, bicajosok egyenlő arányban osztoznak. A vendéglők ha nem is zsúfoltak, de mindig van vendég, hétvégén zsúfoltság. Minden második-harmadik ember kutyát sétáltat. Többségük kezében zacskó, de kijelölt kutyavécék is vannak. ( Vízöblítés nincs, csak homok; láttam, takarítják.)… Kerekesszékesek. Babakocsi, kutyakocsi. Csillogó autók, kétharmaduk diszkrét fekete; évjáratukat, árukat megbecsülni nem tudom. Elektromos kisautók a mozgássérülteknek, az áruszállításhoz.

A fejlődés jele a töménytelen daru: építkeznek. Mivel a házak keskenyek, az utcákat lezárni csak kis időre lehet, így minden megdöbbentő szervezettséggel halad; a munkanap végeztével aztán a terelőkorlátok a fal mellett, a sitt, hulladék elszállítva, a járda felseperve, leslagozva. Másnap előről kezdődik minden. Töménytelen ingatlaniroda, csillagászati árak. (Brüsszel kb 80 km)

Jó távolsági közlekedés.

A tenger… Nem, inkább így: a Tenger. Végtelen; hatalmas hajók méltóságteljesen, de gyorsan úsznak be a kikötőbe; vitorlások, itt is a hajók kéményét látod meg először ( mégiscsak gömbölyű a föld ???? ), aztán vitorlások, jachtok, deszkások és még most is tucatnyi fürdőző… És sirályok minden mennyiségben. Maga a part az csoda! Nem hittem volna, hogy valóban ilyen finom, sima és kemény a homok; sétálnak is jó sokan, gyerekestül, kutyástul, mezítláb…

Jólét, nyugalom, barátságos, kisimult arcok. A reptéren, pályaudvaron ugyan talpig készültségben sétálnak a kommandósok ( csak azt nem tudom, hogyan ismerik ki magukat a rájuk aggatott rengeteg ketyere között), de legtöbbször az információs szerepét töltik be.

Egyelőre ennyi. Folytassam?

Csipkerózsika

Aggyisten! Nem színhű, de abban bízom, hogy a kép láttán azért mindnyájótokban felidéződik a futórózsa pirosa. Nekem a gyerekkorom színe, az ámulaté, mert ilyen rózsa-alagúton kellett bemenni az egészségházba Decsen, ahol akkor laktunk. Nekem meg megadatott az a szerencse, hogy gyakran átmehettem a virágok alatt, mert Magdi néni nem csak az én védőnénim, de Anyu barátnője is volt. Ott is lakott, és ha hozzá mentünk , mindig lestem, hátha megtalálom valahol Csipkerózsikát, talán még a királyfi ébresztő csókjának is tanúja lehetek. De nem lettem. ???? (Lehet, hogy a hiszterikusan épülő szocializmus szelleme száműzte?) Sebaj, azért millió titkot, csodás dolgot láttam, hála Anyunak. Láttam azt a rengeteg méhecskét, a döngő darazsakat ( és egy életre megtanultam, hogy NEM szabad zavarni őket, nem rám fáj a foguk / fullánkjuk, fütyülnek rám, csak dühösek lesznek, ha kergetem őket), no és bámultam azokat a szépséges fehér, vajszínű, a sárga legszebb árnyalataiban pompázó virágpókokat, amelyek a porzók árnyékába húzódva lestek áldozataikra. Izgalmas volt látni, ahogy elejtették a néha náluk nagyobb méhecskét, apró legyet…

De Magdi néni, a Védőke, ahogy a decsiek hívták, is mindig okozott meglepetést. Olyan édességeket gyártott, amit otthon nem ehettem; pl. az aludttejet kikeverte keksz reszelékkel, megszacharinozta, de nem az egészség, hanem a cukorhiány miatt, valami citrompótlót tett bele… Aztán nála ihattam kávét, cikóriából főzte, de ugyanolyan elegáns kis csészében kaptam, mint az úri társaság… Hogy ne legyen olyan csúnya heg a karomon ( a BCG „oltást” úgy karcolták be a gyerek bőrébe), ő akarta megcsinálni. Erzsike, aki sosem félt az ilyenektől, akkor pánikba esett, és az utolsó pillanatokban jól elhúzta a karját; így aztán nekem lett a legnagyobb hegem, a 2-3 mm átmérőjű helyett majd tízfilléres nagyságú. Aztán láttam, ahogy táskáját felkapva elrohan, mert valakinek valahol segítségre volt szüksége… A rózsák alatt ücsörögve hallottam, ahogy a rendelőben üvöltő gyerekeket csitítja, ahogy pöröl az anyukákkal, ahogy dicséri őket…

Hát ilyenek miatt „érzem” Radnótit: ” a béke méhe zöngne…”, ilyenek miatt jut eszembe a gyerekkorom a futórózsa láttán.

És hallgassátok: