Aggyisten! Megjöttünk. Sajnos, vége a fotóstábornak. Már maga a találkozás is izgalommal jár; ki mikor, hogyan érkezik, ki nem jött, és miért nem jött, és ha van új, akkor az ember kíváncsian fürkészi, persze csak a szeme sarkából, milyen is lehet. De nyitottak vagyunk, nyilván, hisz mindannyian szeretettel jöttünk, izgatottan vártuk ezt a hétvégét.
Megjöttünk részletei…Hajómúzeum
Aggyisten! Szóval… eljött az utolsó teljes napunk. Kiülök a teraszra, körbe vesz az éppen felkelő nap, a jó levegő, a csend. A terasz fala vakít, az ablakon is látszik, milyen erős fénnyel verődik vissza a szomszéd ház képe… Reggeli. Aztán nekiindulunk. Végigmegyünk a falu hosszabbik utcáján, amelynek a vége már masszív pincékre vált; aztán kaptatunk fölfelé a Meleges-hegy oldalában. Kétoldalon gondosan művelt szőlőtáblák felirattal: Chardonnay, Irsai Olivér, Királyleányka stb. és a telepítés éve, a terület nagysága. Vásárlás, majd tovább a vendégházhoz, a kilátóhoz. Előtted föl-föltűnik a Duna, a túlpartja már Szlovákia. Lassan, méltóságteljesen hömpölyög a víz, szinte érzed az illatát. Látni, hogy közben lerakja fölöslegessé vált hordalékát, szigetecskéket épít. Komoly 200 méter tengerszint feletti magasságból nézheted, hogy hogyan keresi az utat a Dunazug hegyei között, hogy aztán majd egy éles kanyarral délnek forduljon.
A tenyérnyi kilátó tövében füge érik, körülötte a hétvégi esküvőre építik a sátrakat, szerelik a színpadot…
Tovább a hajtűkanyarokkal tűzdelt úton Neszmélyre, az öbölben hajómúzeum van. Odatalálunk. Az egyik hajóból, amely turistaszállásként működik, épp költöznek ki a vendégek. Pár lépéssel arrébb – meglehetősen rozsdás testvére szomszédságában – ott a Zoltán nevű hajó… Ezt kerestük! Kissé elgondolkodtat az „alacsony magasság” feliratú tábla, (most ide csak kisnövésű óriások mehetnek?) , de aztán tovább, az útmutató alapján a lejáraton benyitva egy kopogó vaslépcsőn lejutunk a hajótérbe. Kerek kajütablak, néhol félhomály, másutt vakító fény; hátul két utas várakozik . Csodálatos hajómodellek, én megdobbanó szívvel fedezem fel a Szent Istvánt. Annak idején, 600 éve „rajta” is utaztunk Pestre… Kabint váltottunk, de én nem tudtam nyugton feküdni, mert kint zajlott az élet. A part menti fények látványa, a kikötésnél -mivel árut is szállítottak- a ki-és berakodás. Órákig álltam a kiáradó hőségben a gépház nyitott ajtajában, és néztem, hogy hajtják a hatalmas karok a dugattyúkat; beszédbe elegyedtem a gépésszel; egyszer még a kapitány is szóba állt velem. Nappal pedig figyeltem, hogyan hajtják, viszik előre a hatalmas lapátok a hajót, élveztem az arcomba csapódó permetet, a Duna illatát… Szóval… most nosztalgiáztam egy kicsit…
Itt meg a hajó kéménye, ezt is, ahogy a többit, a hídhoz érve félbehajtották… Ott vannak a láncok is, látjátok?
Még egy pillantás a kikötött újabb, modernebb csónakokra… remélem, nem sértődnek meg a „csónak” tituluson, aztán pár perces nézelődés, hogy szedegetik a part iszapjából a kisfecskék a fészek tatarozáshoz szükséges sarat, és… irány újra Dunaszentmiklós.
Szép nappal, szép élménnyel zárult…
Jövőre?! Igen…
Ismét Dunaszentmiklós
Aggyisten! Az úgy kezdődött, hogy Sz. 3 éve kénytelen volt egyedül elmenni Dunaszentmiklósra nyaralni. Beleszeretett ebbe a kicsi faluba, a hozzá nőtt üdülőfaluba, úgyhogy most újra ott töltöttünk egy hetet A csendes, barátságos település -svábságát őrző 500 főnyi lakosságával -Tatától pár kilométerre, a Gerecse északnyugati részén, egy völgyben fekszik; a meglehetősen nagy üdülőtelepet pedig úgy ültették a domboldalba, hogy a lábai elé heveredjen a völgy a falu házaival, hogy megunhatatlan látványt kínáljon a hegy szőlőkkel, présházakkal tarkított oldala, az erdő tövéig felkúszó legelő. Mi úgy használtuk ki a lehetőséget, hogy gyereket, unokát vittünk magunkkal.
Ismét Dunaszentmiklós részletei…
Napló
Aggyisten! Az úgy kezdődött, hogy Marika kitett egy képet, amelynek a lényege az, hogy régebben a naplót magunknak írtuk, és mérgesek voltunk, ha más elolvasta; manapság meg mindent kiírunk a netre, és mérgesek vagyunk, ha senki nem olvassa. Ennek kapcsán aztán olyan vitaszerűség alakult ki, mert Valaki bejelentette, hogy újra kezdi a naplóírást, valaki Más meg azt mondta, hogy nehéz dolog ez, mert ő biztos nem az igazságot írná bele. Ekkor jöttem én, aki -nagy bölcsen- megállapítottam, hogy bizony nehéz is az „igazat” mondani, nem pedig a „valódit”.
Napló részletei…