Aggyisten! Amikor reggelenként fölkelek, szembesülök azzal, hogy mi vár rám. A NYÁR, a meleg. És mivel nekem -általában- a pohárban lévő víz a fontos, nem annak a hiánya, elandalodok. NYÁR. A végtelen hosszúságú, lassan csörgedező idő ideje; az hosszú, belefeledkező olvasások ideje, a Dunánál ücsörgés ideje. Az álmodozásoké, a korlátlan játékoké. A szoba tenyérnyi ablakán benyilazó napsugár, a napsugárban táncoló porszemek ideje. A kora reggeli keléseké; az édes, igen, az édes, barackízű napsütésé; a Dunában áztatott lábaké, a sóderban gyűjtött kavicsé. A 7óra körüli piacra menetel, a vásárlás ideje, a kútból húzott víz csillogása, a sparheltbe begyújtásé. Még most is az orromban van a fellobbanó papír és gyújtós illata. Aztán gyorsan főzni, mert meleg van, nagyon meleg van, és még a konyhának is kell egy kis idő, hogy megszabaduljon a meleg egy részétől..Aztán a szomszédolás, a Juliskáékhoz menetel ideje, aztán a Duna… lustán kövekhez csapódó hullámainak hangja, aztán az ebéd utáni kompozás. A víz hűvös, és olyan sárga, mint a borostyán; aztán a szigetben, a strandon a bokrok alatti hely kiválasztása, és a nap… a napsugarak, ahogy átjárják az ember testét, ahogy elolvadsz a „mindenségben”. ( Talán így kéne elmúlni is, kinn, a napon… felszívódni nyom nélkül…) Hallod, ahogy jönnek a hajók, fölülsz, vágyakozva nézed az uszályon utazókat, az ugató kutyát, a szélben száradó ruha csapkodását, és arra gondolsz, milyen jó is nekik… Világot látnak; igaz, hogy tenyérnyi helyen élnek, de körülöttük föl-, elvonul a világ. Átitat a nap, lassan enyhül a forróság, és elindulsz, elindultok haza…
A nyár ennek az ideje volt; meg a csillagos estéké, a hársfa illatáé, a Duna „szagáé”, az andalgásé és a csókolózásé, az álmodozásé… Hallgasd csak!
Villamos, a Főtérnél leszállás, egy aggyisten Jellasicsnak, majd indulás „hegynek” fel. Hatalmas tér, a közepén Szentháromság szobor (pestisoszlop), aztán a körbástya, a Székesegyház. Gyönyörűek az ablakai, és izgalmas írás a falon. Mi lehet? mellette egy múzeum (kihagyjuk); irány tovább!! Újra a bástya, tetők… Letértünk a nagy, széles útról, és elindultunk a lejtőn. Balról templom, zárda, a túloldalon meg – én csak kanonoksornak neveztem – épületek. Harmincas évekbeliek meg régiek, és már itt is a piac. Szombat van. Van itt minden, mi szem-szájnak kellemes; eper, barack, cseresznye… Virágok tömkelege… És halpiac. Legalább 50 féle hal a feldolgozottság különféle stádiumában; polipok, tintahalak (őket sajnáltam legjobban), de a csodaszép kagylók kitárulkoztak, és megmutatták, milyenek is valójában. Utcai zenész – Bachot, Vivaldit játszik – aztán a Jellasics tér. Ott is van; lovon, mi máson. de most nem Magyarország felé döf a kardjával, hanem… (nem tudom, merre). Tombol a turizmus – és a meleg –; rengeteg az ember. Népviseletben, különféle korok divatjaiban; rengeteg a család, mert most van a „Menet az életért”, de krisnások, sportolók és másféle lézengők is sétálgatnak, vonulgatnak a hatalmas téren. Megjelenik a verklis hölgy is, de a műsorát már nem várjuk meg… Bepillantunk az egyik, pestihez hasonló utcába, és megyünk, mert „a vonat nem vár..”
