Aggyisten! Nem is tudom, hol kezdjem… (bár azt sem tudom, hol fejezem majd be…) Úgy tűnik, mintha időtlen idők óta ilyen „dunnábabújtfönnamagas” idő lenne. Olyan köd, ami az ember göncei alá bújik; olyan, mint amit József Attila írt a Holt vidékben. Ha kinézek az ablakon:
” Kövér homály, zsíros, csendes;
lapos lapály, kerek, rendes.”
Igaz, itt nincs tó, mint nála, csak a rét talajvize fagyott be, de könnyű hozzáképzelni a tavat, a rajta kotyogó csónakot. Hallgatom a rádiót, és azon gondolkodom, hogy is lesz …mondjuk 600 év múlva. Hogy változik át a világ? Lesznek-e könyvek? Lesznek-e versek? Ha igen, vajh’ milyenek lesznek.
Az biztos, hogy mások. Annak idején, még Jókai idejében is, ha az író valamit elmesélt, a történet megértéséhez rengeteg leírásra volt szüksége. Néha ugyan „túltolta” – pl. a Fekete gyémántok földtörténeti leírásánál (azt még én sem olvastam végig) – , de a sok információra szüksége volt a korabeli és az azt megelőző korok olvasóinak. Hogy milyen a XIX. század elején egy kisváros vagy Pest-Buda, azt némi rásegítéssel, de el tudta képzelni az olvasó, de hogy milyen egy bánya, egy tűzhányó kitörése, egy pálmafa, azt -fotók, képek, filmek híján- bizony érzékletes képekkel kellett leírni, megjeleníteni.
És akkor most újra előszedném, hogy miért jó az olvasás, a mesehallgatás… Mert akkor elkezd dolgozni az ember belső mozija, az író szabta sémát a maga tapasztalata, fantáziája, a maga gusztusa szerint építi föl. A Grimm mesék krimibe illő fordulatai vagy a népmesék sárkányai, boszorkányai is csak annyira lesznek rémületesek, amennyit a gyerek saját érzelemvilága elvisel. Esetleg hasonlít majd valamelyik szomszédnénire vagy rokonra, de olyan átváltozások, olyan szörnyű átlényegülések, mint amit manapság a filmekben látok, nem fordulnak elő…
Ma nem kell leírni pl. a gibraltári sziklát, mert csak rákattintok, és látom… Nem kell leírni Brad Pittet, mert rákattintok, és kész… Nem kell leírni a cunami vagy a tébolyult lövöldöző elől menekülő emberek látványát, mert rákattintok és kész.
Csak rákattintok, és kész?! Biztos? Akkor már mindent készen kapunk? Akkor ebben a képek felé tolódó világban eltűnik a belső mozink? Ezek a képek eltörlik, ellopják a belső, saját világunkat?! Ha csak képek lesznek, hová lesz a beszéd árnyaltsága, hová tűnik a szavak hangulata, a „szinesztézia” hatása? Eltűnik majd árnyalt érzelemvilágunk? Én megdöbbentem, amikor valamelyik tudósításban az áldozat hullájáról beszéltek. Az édesanyánknak hullája van?! És ha ott állok a ravatala előtt, akkor elegendő 
ez vagy 
a jel?! Ha szeretlek, akkor 
ez kell? Netán ez: 
? És ha ennél bonyolultabban érzek? Mondjuk úgy, mint J.A.:
„Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!”
… Erre milyen hangulatjel van?
És erre?
„A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.”
Ha mindig képeket nézünk, ha nem olvasunk, egy idő után olyanná lesz a belső világunk, mintha egyetlen nagyáruházból öltöznénk mindannyian, mintha az ötvenes évek „kínálatából” választhatnánk, és… mintha valódi, árnyalt érzéseink helyett emotikonokat használnánk saját szavaink helyett.
Hiszem, hogy az olvasás, a mese megmenthetné, megmentheti ettől az utánunk jövőket.
Meséljetek, olvassatok! Azt hiszem, nincs jobb annál, mint amikor az ember bekuckózza magát a maga alkotta világba…
Hosszú lett?
Bocsi!