Aggyisten! Megjöttünk. Sajnos, vége a fotóstábornak. Már maga a találkozás is izgalommal jár; ki mikor, hogyan érkezik, ki nem jött, és miért nem jött, és ha van új, akkor az ember kíváncsian fürkészi, persze csak a szeme sarkából, milyen is lehet. De nyitottak vagyunk, nyilván, hisz mindannyian szeretettel jöttünk, izgatottan vártuk ezt a hétvégét.
Megjöttünk részletei…Kategória: emlékek
Hajómúzeum
Aggyisten! Szóval… eljött az utolsó teljes napunk. Kiülök a teraszra, körbe vesz az éppen felkelő nap, a jó levegő, a csend. A terasz fala vakít, az ablakon is látszik, milyen erős fénnyel verődik vissza a szomszéd ház képe… Reggeli. Aztán nekiindulunk. Végigmegyünk a falu hosszabbik utcáján, amelynek a vége már masszív pincékre vált; aztán kaptatunk fölfelé a Meleges-hegy oldalában. Kétoldalon gondosan művelt szőlőtáblák felirattal: Chardonnay, Irsai Olivér, Királyleányka stb. és a telepítés éve, a terület nagysága. Vásárlás, majd tovább a vendégházhoz, a kilátóhoz. Előtted föl-föltűnik a Duna, a túlpartja már Szlovákia. Lassan, méltóságteljesen hömpölyög a víz, szinte érzed az illatát. Látni, hogy közben lerakja fölöslegessé vált hordalékát, szigetecskéket épít. Komoly 200 méter tengerszint feletti magasságból nézheted, hogy hogyan keresi az utat a Dunazug hegyei között, hogy aztán majd egy éles kanyarral délnek forduljon.
A tenyérnyi kilátó tövében füge érik, körülötte a hétvégi esküvőre építik a sátrakat, szerelik a színpadot…
Tovább a hajtűkanyarokkal tűzdelt úton Neszmélyre, az öbölben hajómúzeum van. Odatalálunk. Az egyik hajóból, amely turistaszállásként működik, épp költöznek ki a vendégek. Pár lépéssel arrébb – meglehetősen rozsdás testvére szomszédságában – ott a Zoltán nevű hajó… Ezt kerestük! Kissé elgondolkodtat az „alacsony magasság” feliratú tábla, (most ide csak kisnövésű óriások mehetnek?) , de aztán tovább, az útmutató alapján a lejáraton benyitva egy kopogó vaslépcsőn lejutunk a hajótérbe. Kerek kajütablak, néhol félhomály, másutt vakító fény; hátul két utas várakozik . Csodálatos hajómodellek, én megdobbanó szívvel fedezem fel a Szent Istvánt. Annak idején, 600 éve „rajta” is utaztunk Pestre… Kabint váltottunk, de én nem tudtam nyugton feküdni, mert kint zajlott az élet. A part menti fények látványa, a kikötésnél -mivel árut is szállítottak- a ki-és berakodás. Órákig álltam a kiáradó hőségben a gépház nyitott ajtajában, és néztem, hogy hajtják a hatalmas karok a dugattyúkat; beszédbe elegyedtem a gépésszel; egyszer még a kapitány is szóba állt velem. Nappal pedig figyeltem, hogyan hajtják, viszik előre a hatalmas lapátok a hajót, élveztem az arcomba csapódó permetet, a Duna illatát… Szóval… most nosztalgiáztam egy kicsit…
Itt meg a hajó kéménye, ezt is, ahogy a többit, a hídhoz érve félbehajtották… Ott vannak a láncok is, látjátok?
Még egy pillantás a kikötött újabb, modernebb csónakokra… remélem, nem sértődnek meg a „csónak” tituluson, aztán pár perces nézelődés, hogy szedegetik a part iszapjából a kisfecskék a fészek tatarozáshoz szükséges sarat, és… irány újra Dunaszentmiklós.
Szép nappal, szép élménnyel zárult…
Jövőre?! Igen…
Ismét Dunaszentmiklós
Aggyisten! Az úgy kezdődött, hogy Sz. 3 éve kénytelen volt egyedül elmenni Dunaszentmiklósra nyaralni. Beleszeretett ebbe a kicsi faluba, a hozzá nőtt üdülőfaluba, úgyhogy most újra ott töltöttünk egy hetet A csendes, barátságos település -svábságát őrző 500 főnyi lakosságával -Tatától pár kilométerre, a Gerecse északnyugati részén, egy völgyben fekszik; a meglehetősen nagy üdülőtelepet pedig úgy ültették a domboldalba, hogy a lábai elé heveredjen a völgy a falu házaival, hogy megunhatatlan látványt kínáljon a hegy szőlőkkel, présházakkal tarkított oldala, az erdő tövéig felkúszó legelő. Mi úgy használtuk ki a lehetőséget, hogy gyereket, unokát vittünk magunkkal.
Ismét Dunaszentmiklós részletei…
NYÁR
Aggyisten! Amikor reggelenként fölkelek, szembesülök azzal, hogy mi vár rám. A NYÁR, a meleg. És mivel nekem -általában- a pohárban lévő víz a fontos, nem annak a hiánya, elandalodok. NYÁR. A végtelen hosszúságú, lassan csörgedező idő ideje; az hosszú, belefeledkező olvasások ideje, a Dunánál ücsörgés ideje. Az álmodozásoké, a korlátlan játékoké. A szoba tenyérnyi ablakán benyilazó napsugár, a napsugárban táncoló porszemek ideje. A kora reggeli keléseké; az édes, igen, az édes, barackízű napsütésé; a Dunában áztatott lábaké, a sóderban gyűjtött kavicsé. A 7óra körüli piacra menetel, a vásárlás ideje, a kútból húzott víz csillogása, a sparheltbe begyújtásé. Még most is az orromban van a fellobbanó papír és gyújtós illata. Aztán gyorsan főzni, mert meleg van, nagyon meleg van, és még a konyhának is kell egy kis idő, hogy megszabaduljon a meleg egy részétől..Aztán a szomszédolás, a Juliskáékhoz menetel ideje, aztán a Duna… lustán kövekhez csapódó hullámainak hangja, aztán az ebéd utáni kompozás. A víz hűvös, és olyan sárga, mint a borostyán; aztán a szigetben, a strandon a bokrok alatti hely kiválasztása, és a nap… a napsugarak, ahogy átjárják az ember testét, ahogy elolvadsz a „mindenségben”. ( Talán így kéne elmúlni is, kinn, a napon… felszívódni nyom nélkül…) Hallod, ahogy jönnek a hajók, fölülsz, vágyakozva nézed az uszályon utazókat, az ugató kutyát, a szélben száradó ruha csapkodását, és arra gondolsz, milyen jó is nekik… Világot látnak; igaz, hogy tenyérnyi helyen élnek, de körülöttük föl-, elvonul a világ. Átitat a nap, lassan enyhül a forróság, és elindulsz, elindultok haza…
A nyár ennek az ideje volt; meg a csillagos estéké, a hársfa illatáé, a Duna „szagáé”, az andalgásé és a csókolózásé, az álmodozásé… Hallgasd csak!