Aggyisten! Hát nem találtam; semmi olyat nem találtam a saját képeim között, amin jégvirágok lettek volna. Csak ezt találtam hirtelenjében, ezt az Esztergomba menet készült képet. Pedig szeretem a telet. Némi fenntartással ugyan, de… Hogy ez miről jutott eszembe? Hát EliZsó felrakott egy csodaszép zúzmarás képet -verssel-, és azóta sem megy ki a fejemből. Most nincs zúzmarás ablak, pedig milyen szép is volt az! Ha ritkán is, de reggelente, ha korán keltünk, Anyu előtt, még láthattuk a konyhaablakon a virágokat. Mindig elvarázsolt, ahogy hópelyheivel a hóesés is elvarázsolt. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy nincs két egyforma. (Pedig igaz, a tudósok még a magyarázatát is tudják.)
Szóval: szeretem a telet. Gyerekként is szerettem, és most csak a befagyott Duna, a hóba temetett Sallai utca, a szánkózás, a végtelen csend, az önfeledt hógolyózások jutnak eszembe.( Volt olyan, hogy utcán csak a sarkoknál lehetett átmenni a másik oldalra, és ha valakinek kellett, akkor utat vágott magának a másfél méteres hóban; igaz, akkor, 600 éve, autót még nyáron is alig láttunk, télen meg pláne nem…) Az átázó, újságpapírral bélelt cipő, amit kitömve kellett szárogatni, a csurom víz mackónadrág, később a flórharisnya -harisnyatartóval- , amelytől hazaérve meg kellett szabadulni, agyonfagyott kezeim már „elfelejtettem”. Az sem jut eszembe, hogy hazaérve az első dolgom a tűzrakás volt, mert a repedt (tényleg az volt!) kb. 30 cm átmérőjű, 60 cm magas vaskályhánkat, amely átvészelte még a háborút is, nem lehetett felügyelet nélkül hagyni. A sparhelt tartotta ugyan a meleget, de az sem sokáig. ” Szerencsére” kicsi volt a lakásunk, gyorsan átmelegedett. Irigyeltem is Ági barátnőmet, mert nekik cserépkályhájuk volt. (Vagy Zs. Erzsiéknek volt???)
Szóval, amíg át nem áztunk, kinn rohangáltunk, dobálóztunk, visítoztunk az utcán, vagy szánkóztunk a „böntön” ( a töltésen ).
A kéklő sötétedés hajtott csak haza bennünket.
A hólapátolás felnőtt munka volt, mire rám került volna, már elkerültem otthonról; de a hamut, ha megtelt a tűzhely aljában lévő fiók, én vittem és szórtam ki az utcára, az udvarra.
Szombatonként lovas szánokkal hozták a szigetből a krumplit, hagymát és egyebeket – a lovak nyakán csengő- , néha, ha megengedték, a szán után kötöttük a szánkónkat. Anyu nem szerette, féltett bennünket.
A Dunán surrogva úsztak a jégtáblák, ahogy híztak, egyre lassult a mozgásuk, aztán egyszer csak összeálltak, egybefüggő jég borította a vizet. Akkor már a komp sem közlekedett, és mindenki azt várta, hogy beálljon a Duna. Hogy ki volt, aki először a jégre merészkedett, nem tudom, de mindig volt, aki a biztonságos útvonalat szalmával szórta le. Először a gyalogosok, aztán a biciklisek, – Apu is így járt át a gépállomásra-, majd a szánok, teherautók vették igénybe az állandóan változó útvonalat. Nem emlékszem, hogy bárki alatt is beszakadt volna a jég. A gyerekek, ifjak a Cigányzátonynál, a mellékágon koriztak, itt a türelmetlenebbek elég gyakran vettek kényszerfürdőt. Engem ez a veszély nem fenyegetett, nekünk nem volt korink.
Ha megfáztunk? Hát egy-két bögre hársfa tea, ha volt, akkor mézzel, fokhagymás pirítós, vastag kötés a nyakunkra, a lábunk a lavór forró vízben, izzadás… Ennyi.
A Cseresnyés-ér „völgyébe” húzódott faluban nem tudsz 50 métert menni úgy, hogy ne hegynek föl vagy ne lejtmenetben baktatnál. A „főutca” egyik oldalán pedig a házakhoz csak hidakon lehet bejutni. A szépen karbantartott patakocska most alig mutatja magát. Bezzeg egy-egy nagyobb eső után! „Hozzászoktunk mi már. Tudjuk, mit kell csinálni!” – mosolyognak naiv kérdésemen az asszonyok. Gondozott, módos porták, barátságos emberek, hízelkedő cicák, harapni friss levegő. Ha régi házakat akarsz látni, föl kell menned a hegyoldalba, ott, a templomok környékén még van egy pár fehérfalu, tornácos, muskátlis… Aztán van egy, a kistérségi rendezvényeket is kiszolgáló fenyves-ligetes terület játszótérrel, kemencékkel, szabadtéri színpaddal, rendezvényházzal és… kilátóval! Itt vált előttem igazán plasztikussá a falu képe, innen láttam, milyen varázslatos világ.
