Néha úgy érzem, hogy fölmondok neki

Aggyisten! Néha úgy érzem, hogy fölmondok neki. Csak ténfereg a lakásban, megáll az erkélyajtó előtt, és ha éppen ott eszegetnek kosztosaim, pár pillanatra megtorpan, hátán fölmered a szőr, az ajkai furcsa rebegésbe kezdenek, mintha egy vén kéjenc cuppogna az étlap tanulmányozásánál. Ha nincs pipsó, visszafogottan panaszkodni kezd. Egy darabig még beszélgetünk, kínálom, üljön a lábaimhoz, de ehhez sincs kedve. Aztán hallom, hogy a kijáratnál kérincsél, nagyon halkan (tényleg, egyáltalán tud hangosan nyávogni?!) folytatja a monológját. Talán mégis mehetnékje van, gondolom, és kikecmergek a gép mellől. Odamegyek hozzá, a hasát kínálva mórikálja magát, meggyámbászom egy kicsit (ez a kimenetel előtti „cerkli” – Fülig Jimmy után szabadon), csendben nyitom az ajtót, nehogy meghallják a kutyák, de hiába. Nem megy. „Rúgd …-be!” mondja Sz. Dehogyis rúgom. Nem is szokásom, másrészt meg olyat érezhet, amit én nem. A szagokat. Három jószágnak biztosan van, még ha én nem is érzékelem. Kikukkantok, mert keresem az ésszerű, értelmes magyarázatot. A kutyák, még a kicsi is, a folyosó másik végén őrködnek. Az ajtónyitásra persze odarohannak, ilyenkor kezdődik a szerelmeskedés. Velük, nem Amacskával. Ennek is megvan a szertartása. /De erről majd máskor. Különben is, ebben a témában Csányi, a Vilmos, már mindent elmesélt./ Ilyenkor persze a legsürgetőbb inger adhat csak neki akkora bátorságot, hogy kitörjön, és ez – úgy látszik – most nincs. Unatkozik a drágám! Kérdeztem már tőle egy párszor, nem akar-e rejtvényt fejteni vagy sakkozni tanulni, ha már ilyen okos, és ennyire nincs kedve aludni, de eddig nem mutatott hajlandóságot sem az egyikre, sem a másikra. Akkor jöhet a B variáció, lent, a műhelyen keresztül. De ahhoz sincs ingerenciája. Kezdek morcos lenni, aztán … Nekem is vannak mísz napjaim… neki is lehetnek, gondolom. De a második tessékelésre végre kimegy. Mire visszajövök a helyemre, már látom, ott billeg a kerítés 5 cm átmérőjű vascsövén, megy a kertbe. Leülök, elfoglalom magam. Aztán most, hogy itt tartok az írásban, hallom hogy lehuppan az erkély korlátjáról, leül az ajtó előtt és vár. Türelmesen, megértően. (Bezzeg ő türelmes, megértő!)

Most jön, lekuporodott a lábaimhoz, és alszik. Nem tudom, az éjjel hol kóricált; ha nem lenne nemtelenítve, azt hinném, hogy fiúk után koslat, de így?!?!

Most itt fekszik a lábamnál, elégedett képpel nézeget. ENGEM! Aztán gondosan végigtisztogatja magát, összegömbölyödik. Gömbölyű a világ, hát aludni fog.

Csak azt nem tudom, fölmondjak-e neki…

Nyihahák és jehuk

Aggyisten! Ez a kép Kisbéren készült, 5 éve. Akkor is, most is azon töröm a fejem, miért szomorú ez a gyönyörű ló. Hová vágyik? Röviddel a kép készítése előtt vezették be az istállóba, akkor vidáman nyerítve üdvözölte a többieket, akik „vissza is köszöntek” neki. Magától ment a helyére, és jóízűen ropogtatta a gondozójától kapott zabot. Az le is csutakolta, meg is szeretgette; miközben a ló engem szemlélt. Tekintetében a kíváncsiság megértéssel párosult.És miközben fényképeztem, megint Szilvásvárad jutott eszembe.

Nyihahák és jehuk részletei…

Őrzők

Aggyisten! Tegnap a Holokauszt Emlékközpontban jártunk. Nem először, talán nem is utoljára.

Magyartanárként -átmenetileg- történelmet is tanítottam, és majd minden évben a diákok kérdeztek rá arra, hogy hogy történhetett az I., majd a II. világháború, hogy lehet az, hogy az emberek nem látták, mivé fajul ez az egész, hogy lehetett először csak százezreket (keresztesháborúk), majd milliókat belevinni abba, hogy lelkesen gyilkolják a másikat, lelkesen, hazafiúi kötelességnek érezve masírozzanak a „kutya Szerbia” ellen vagy a Donig. Hogy lehet az, hogy nem vették észre, „megvezették” őket?! Ilyenkor jön a szokásos szöveg – ami igaz is meg nem is-, hogy mindenki éli a maga életét, a többség ügyével nem nagyon foglalkozik. Ebbe a magánéletbe a külvilág híreiből a kezdetektől fogva, úgy akkor is és akár az I., a II. v.h. kitörése előtt is – bár egyre táguló körben, csak az jutott el, amit eljuttattak. És ahogy az álmok és a jóslatok „beteljesedésével” kapcsolatban is csak arra emlékezünk, csak azt fogadjuk el, ami ami a saját életünket érintve véletlenül bekövetkezik vagy bekövetkezhet, úgy az eljuttatott hírekből is többnyire azt hisszük, ami találkozott valódi vagy vélt sérelmeinkkel. Ha pedig a gyakran ismételt „információk” nyomokban némi igazságot is tartalmaznak, előbb-utóbb az egészet sajátunknak fogadjuk el. Így lehet aztán akár a szomszédot is megölni, ha az protestáns, így lehet meglincselni „egy pár” feketét, felgyújtani a zsidó boltjait, elvenni a vagyonukat, szótlanul tűrni, hogy gettókba zárják majd elszállítsák őket; így lehet elhinni, hogy a szocializmust építő világ az üdvözítő, mert… Ráadásul a nyugat teljes sebességgel robog a szakadék felé. Elhisszük, hogy elveszik a kenyerünket, betelepednek a mi ! életterünkbe; hiszen mások, mint mi vagyunk. És a „nagy többség” előbb vagy utóbb valóban elhiszi, hogy ezért vannak a sérelmeik, ezért nem érvényesülhetnek. Már gyűlöljük őket. Már nem az embert, csak „azt” látjuk, sőt, a gyerekükben is „azt” !

Aztán jöhetnek a háborúk, a népirtások, így többes számban. A ruandai népirtás, a délszláv háború…az ISIS… Mindegy, hogy milyen alapon, de mindegyik első lépése az, hogy ők mások, ők gátolnak bennünket, ők… Őket el kell üldözni, el kell pusztítani. Gyűlölni kell őket, mert… És hiába a figyelmeztető szó.

Meg-megállva, leülve sétáltam az Emlékközpont sötét, vagonokat idéző csíkozású falai között, közben néztem azt a kamaszt, aki „elvitt” magával. Egymástól függetlenül jártuk végig az egészet, a végén sem beszéltük meg a dolgokat, de mikor a zsinagóga udvarára jutottunk, ő vette észre, hogy a bejárat -és más falak- ferdék, megdőltek. Mintha egy földrengés döntötte volna meg őket…

Csak a falakat?! Remélem, mást is észrevesz.

„Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”

Ady