Aggyisten! Mikor bújócskáztatok utoljára? Úgy komolyan. Ha már régen tettétek, próbáljátok ki újra. Ne gyerek, felnőtt elől. Mert az eddigi játék, a rendszeres, az volt, hogy mihelyst meghallottuk, hogy anya/apa hazajöttek, akkor Zs. elbújt. Hol egy takaró alá, hol egy nagyobb dobozba, hol a szennyeskosárba, én meg ott üldögéltem „egymagam”, és a „belépésre” vártam. „Zs.?!?! Hát nincs otthon?! Nem is tudom, hol lehet…” , és közben hallottam, hogy mocorog a takaró. „Ja… Akkor megyek haza, jó?” így apa vagy anya… Még jobban mocorog, kuncog a takaró, a doboz… Aztán jön a keresgélés („itt valami zajt hallok”; „leülök a takaróra”), aztán a felfedezés, a rátalálás, a találkozás felszabadító, megható pillanata: „Naháát! Te itt vagy?!” , és … végre együtt vannak.
Tegnap Zs. azt találta ki, kapcsoljuk le a villanyokat, és bújjak el én is. Ő a bevált takarót választotta, én meg csak lapultam a sötét kisszoba ajtaja mögött. Lent csapódott a kocsi ajtaja, G. morgolódott a kutyákkal, némi zaj… Már zörögnie kéne a kisajtó kulcsának, de nem zörög… Aha! Nincs fény, azt hiszik, hogy nálunk vagyunk (ikerházban élünk), és oda megy… De nagy a csönd… „Biztos csak apa jött meg, anya már jönne fölfelé” ” Biztos átmegy hozzátok. ” súgja Zs. De a szomszéd lakás ajtaját sem halljuk nyikorogni… „Hol lehet?!” tanakodunk suttogva, mintha bármi is kihallatszana a csukott ajtókon. „Tényleg, hol van??? ” spekulálok a sötétben, és gondolatban, ahogy valószínű Zs. is, végigjárom a lakásba vezető utat, és várom a lépcsőzés hangjait. Semmi. „ZS.! Hallasz valamit?” ” „Semmit…” „Hol lehet?” Ha a kinti zajokat nem is, a fülemben surranó vér hangját azt hallom… Tényleg, hol lehet? Talán a kutyáknak ad enni? De akkor az edények zörögnének, a lenti ajtó nyitódna, csukódna… Zs. mocorog a takaró alatt, melege lehet. Én meg már várom a felszabadító megtalálást…( Milyen jó, hogy nem a takaró alatti helyet választottam!)
Aztán vagy órák múlva (10 perc 
) halljuk, ahogy nyílik a lenti ajtó, majd G. jön föl a lépcsőn… Most benyit a sötét lakásba, kibújik a cipőjéből… de mit vacakol a sötétben, miért nem kapcsolja föl a villanyt?! beszól: „Hahó! Van itt valaki? „, és mivel nincs válasz, elkezdi kipakolni a zsebeit. Én hallani vélem, hogy Zs. felszabadultan kuncog; mi tagadás, én is megkönnyebbültem. „Csak nehogy átmenjen hozzánk – villan át a fejemen… De aztán rájövök, hogy az előszobában ott az árulkodó papucsom… De G. is játékos apuka, hozza a macskát, és mit ad Isten, épp a takarón akar neki helyet csinálni… Kirobbanó öröm, Zs. boldogan ugrik apja nyakába. „Hát te? Egyedül vagy?” Zs. kópésan mosolyog, így már ketten keresnek engem, mert Zs. sem tudja, hová dugtam el magam. Újra izgalmas lesz a játék! Én meg csak lopakodok utánuk a fürdőbe, a vécébe, az előszobába, hogy aztán végül -immár ketten -rám találjanak a nagyszobában.
Pompás volt! Próbáljátok ki!
