Mikor bújócskáztatok utoljára?

Aggyisten! Mikor bújócskáztatok utoljára? Úgy komolyan. Ha már régen tettétek, próbáljátok ki újra. Ne gyerek, felnőtt elől. Mert az eddigi játék, a rendszeres, az volt, hogy mihelyst meghallottuk, hogy anya/apa hazajöttek, akkor Zs. elbújt. Hol egy takaró alá, hol egy nagyobb dobozba, hol a szennyeskosárba, én meg ott üldögéltem „egymagam”, és a „belépésre” vártam. „Zs.?!?! Hát nincs otthon?! Nem is tudom, hol lehet…” , és közben hallottam, hogy mocorog a takaró. „Ja… Akkor megyek haza, jó?” így apa vagy anya… Még jobban mocorog, kuncog a takaró, a doboz… Aztán jön a keresgélés („itt valami zajt hallok”; „leülök a takaróra”), aztán a felfedezés, a rátalálás, a találkozás felszabadító, megható pillanata: „Naháát! Te itt vagy?!” , és … végre együtt vannak.

Tegnap Zs. azt találta ki, kapcsoljuk le a villanyokat, és bújjak el én is. Ő a bevált takarót választotta, én meg csak lapultam a sötét kisszoba ajtaja mögött. Lent csapódott a kocsi ajtaja, G. morgolódott a kutyákkal, némi zaj… Már zörögnie kéne a kisajtó kulcsának, de nem zörög… Aha! Nincs fény, azt hiszik, hogy nálunk vagyunk (ikerházban élünk), és oda megy… De nagy a csönd… „Biztos csak apa jött meg, anya már jönne fölfelé” ” Biztos átmegy hozzátok. ” súgja Zs. De a szomszéd lakás ajtaját sem halljuk nyikorogni… „Hol lehet?!” tanakodunk suttogva, mintha bármi is kihallatszana a csukott ajtókon. „Tényleg, hol van??? ” spekulálok a sötétben, és gondolatban, ahogy valószínű Zs. is, végigjárom a lakásba vezető utat, és várom a lépcsőzés hangjait. Semmi. „ZS.! Hallasz valamit?” ” „Semmit…” „Hol lehet?” Ha a kinti zajokat nem is, a fülemben surranó vér hangját azt hallom… Tényleg, hol lehet? Talán a kutyáknak ad enni? De akkor az edények zörögnének, a lenti ajtó nyitódna, csukódna… Zs. mocorog a takaró alatt, melege lehet. Én meg már várom a felszabadító megtalálást…( Milyen jó, hogy nem a takaró alatti helyet választottam!)

Aztán vagy órák múlva (10 perc ???? ) halljuk, ahogy nyílik a lenti ajtó, majd G. jön föl a lépcsőn… Most benyit a sötét lakásba, kibújik a cipőjéből… de mit vacakol a sötétben, miért nem kapcsolja föl a villanyt?! beszól: „Hahó! Van itt valaki? „, és mivel nincs válasz, elkezdi kipakolni a zsebeit. Én hallani vélem, hogy Zs. felszabadultan kuncog; mi tagadás, én is megkönnyebbültem. „Csak nehogy átmenjen hozzánk – villan át a fejemen… De aztán rájövök, hogy az előszobában ott az árulkodó papucsom… De G. is játékos apuka, hozza a macskát, és mit ad Isten, épp a takarón akar neki helyet csinálni… Kirobbanó öröm, Zs. boldogan ugrik apja nyakába. „Hát te? Egyedül vagy?” Zs. kópésan mosolyog, így már ketten keresnek engem, mert Zs. sem tudja, hová dugtam el magam. Újra izgalmas lesz a játék! Én meg csak lopakodok utánuk a fürdőbe, a vécébe, az előszobába, hogy aztán végül -immár ketten -rám találjanak a nagyszobában.

Pompás volt! Próbáljátok ki!

Kosárból

Aggyisten! „Mi van, anyám?! Csak nem félsz?!” kérdezte A. csodálkozva két-három napja úgy fél 3 tájban, mikor nemet mondtam az este 6 órai ballonozásra. Nem, nem féltem, eszembe sem jutott, hogy félhetnék is, csak éppen egy könyvbe billenve böcölléztem az álom és ébrenlét határán…

Aztán szombaton jött a hívás, hogy másnap reggel fél 6-kor indulunk.

Indultunk is. Csodás reggel volt (de melyik napsütéses reggel nem az?!), és a Velencei tó partján még szebb volt. A kis utánfutóból előkerült a kosár és egy hatalmas pakk, kivarázsolták belőle a ballont, kihúzták, kiegyengették, kezdték feltölteni levegővel, és mikor eljött a megfelelő pillanat, begyújtották az égőfejet, megindult a meleg levegő is. Ígéretesen hasasodott a hatalmas lufi, közben a kosárba kerültek a palackok, és hamarosan maga a ballon is a 4000 köbméterével ott gömbölyödött a fejünk fölött Mit mondjak, szívdobogtató látvány volt… Mondhatnók, felemelő…

(No, az már kevésbé, ahogy bekászálódtam a kosárba, de benn voltam, és ez a lényeg.)

És megkezdődött. Lassan, alig érzékelhetően emelkedtünk. Karnyújtásnyira, majd egyre távolabb kerültek a fűcsomók, még integettünk a partra érkezőknek, aztán a tó fölé sodródtunk, lábunk alatt aprócska hullámok, nádszigetek vonultak. Ni, ott egy hattyú! Ott meg egy egész család úszott méltóságteljesen a nádas labirintusában. De már játéknak tűntek ők is, ahogy a pecások csónakja is… Le kéne ejteni nekik egy halat! – villant át rajtam… De hol a hal?! Ott lenn, a nagyobbakat még látni is vélte az ember…

Mi csak siklottunk, bámultuk azt a lenti nagy, békés világot. Néha föl-fölrobogott a gázégő, kissé melegebb is volt a kelleténél, de a látvány, a méltóságteljes siklás mindent elfeledtetett. A versenypálya, Sukoró házai, nyaralói, Velence udvarai felülnézetben; a kanyargó utcák, utak sorban vonultak alattunk… Aztán szántók, tarlók, napraforgó táblák váltották egymást, a friss, elsimított földön ott maradtak a játékos kedvű traktoros boronáinak hurokjai, a kukoricásban pedig az éjszakai szálláshelyek letaposott szárai. Nyúl rohant át a földön, ha árnyéka nem lenne, őt sem lehetne látni, ahogy az ölyvet sem. Az M7-es játékautóinak forgalma és hangjuk… Aztán lassan sodródtunk tovább, kifelé át az M7-es fölött, a pázmándi út mentén, már láttuk a kis kék utánfutós mikrobuszt, (jaj, ne; ezek értünk jönnek?! Máris?!), aztán egyre közelebb és közelebb jöttek a kukoricák, akár címerezhettük volna őket, aztán megjelent egy kéz, megragadta a lelógó kötelet és szép csendben kihúzott bennünket a dűlőútra…

Aztán véget ért az álom: kiszálltunk.

Hogy az utójáték is meglegyen, még leengedték, kihúzták, összehajtották, táskájába tekerték a ballont, a kosárral együtt felkerült az utánfutóra, mi meg beszálltunk és elindultunk vissza, a pákozdi emlékmű tövéhez…

Köszönet érte…

Kinek is? Hát a családomnak, de akik kivitelezték, a SUP-AIR Ballon Clubnak is…

Indulás tovább!!!

Hová? Dunakanyar? Afrika? Bergengócia?

Utazás Zs.-vel

Aggyisten! Tegnap vonatoztunk Zs.-val. A kis piros jött, minden rendben volt, egyetlen hiányosság, h. elfelejtettünk telefonozni Marikának, így aztán az integetés az csak virtuális integetés maradt. ” Majd legközelebb okosabbak leszünk.” szögezte le Zs. Nagyon szeret utazni. Hátrányos helyzetben van, mert autós szülők gyermeke, így aztán kétszeres izgalmat jelent a tömegközlekedés, hisz azt többnyire a nagyszülőkkel veheti igénybe. ( Annak idején Gy.-t „hoztam” Pestre; tíz év körüli volt, és mint egy boldog kiskutya, olyan lelkesen rohangált ablaktól ablakig, h. semmit el ne mulasszon a látványból. A metró?! Hát az újabb kaland, főleg, amikor kiderült, h. éppen most megyünk át a Duna alatt…)
De Visszatérve Zs.-ra (4,5 éves): sok mindent tud már, még az „ellenvonatot” is ismeri; tudja, h. az a nagy víz a Duna, amelyen nagy hajók úsznak, sirályok halásznak, bóják úsznak. Lelkes, figyelmes, mint a gyerekek nagy része, aki mellett ott ül a felnőtt kísérő és velük néz és lát, láttatja a kinti világot. Mennyi mindent megismerhetünk! Elborzadok, amikor azt látom, anyuka/ apuka ül / áll a gyerek mellett és unott képpel bámul ki az ablakon (vagy esemesezik) ahelyett, h. mellé ülne, ölébe fogná (milyen jó is egy ilyen testközeli utazás!), és megtárgyalnák a látottakat, megláttatná vele a látnivalókat: ha közösen fedeznék föl a világot. ( Milyen sokan! állnak a megállóban… Itt kevesebben! vannak… Versenyeznének: enyém a piros, tiéd a kék autó… Melyikünk nyer? Közben számolunk, fogalmakat gyakorolunk… És főleg: EGYÜTT VAGYUNK, NEM UNATKOZUNK. )
Szóval a tegnapi élmény: a vonat Nagytétényen robog keresztül: ” Tudod, Nagytétényben lakik a nagymama…” Mire Zs. ” Tudom. … És Kistétényben a kismama… ” 

😉
😉

 Vigyorok, elragadtatott pillantások, Zs. szerénykedve söpri be az elismerésem, majd két percnyi dicsőség után megjegyzi: ” De ezt Apa mondta…” És vigyorog…

Virág

Aggyisten! Mit mondjak erről a virágról… Mit is? Azon a karsztoson él sok-sok társával együtt, ahol annak idején, 600 éve a Peca tó partjánál nyaraltunk. Egy kis műhelykocsit burkolt be, épiitett körbe Papa, Kistesóm édesapja, az udvaron nyomós kút adta a vizet, mi meg a 3-4 gyerekkel nyaraltunk. Egytálételeket főztünk, ha nem volt ott ” a Mama”, ha ő főzött, a semmiből is csodát varázsolt. (Babjakit azóta sem ettem, pedig… ) Végtelenek voltak a napok. Reggel sárgarigó szóra ébredtünk ( már aki), én megfogtam az összes ébredő legyet, és vártam… Mire is? Nem tudom. De ott is jó volt üldögélni. A nap melegiitette föl a mosogató és a mosdóvizet, miig vártunk, kiültünk a veranda kövére, és ettük a meggyet, köpködtük a magját. Ebből lett a köpködősor gyümölcsöse, jó kis meggylekvárok sikeredtek belőle. A fiúk lementek a Bentára pecázni, az apró halakat Mama pillanatok alatt ropogósra sütötte… Mi meg a tyúkok kapirgáltunk, irtottuk a tarackot, esténként meglocsoltuk a veteményest. Tücsökcirpelésben, lámpafényben kártyáztunk egy kicsit, beszélgettünk… Viharban sem féltünk, mert a műhelykocsi fémből volt, megvédett bennünket. De az ott lakók, nyaralók is barátságosak voltak, meg-megálltak egy-két szóra…

Virágzott a szalmavirág, a „kékike” (vad len), a pipacsok, az árvalányhaj. Péter kakukkfiókát etető nádiposzátát? talált „nekünk” . A sárgarigók a fejünk fölött kergetőztek, és végtelen hosszú volt a nyár.