Kategória: emlékek

A hétvégét Bükkzsércen töltöttük

Aggyisten! A hétvégét Bükkzsércen töltöttük. Nem kérdem, tudjátok-e, merre van, mert a neve megmondja. DE arról már nem árulkodik a név, hogy milyen varázslatos hely, de a fogadásodra összegyűlt 7 vezér+ Árpád apánkról sem mond semmit ???? A Cseresnyés-ér „völgyébe” húzódott faluban nem tudsz 50 métert menni úgy, hogy ne hegynek föl vagy ne lejtmenetben baktatnál. A „főutca” egyik oldalán pedig a házakhoz csak hidakon lehet bejutni. A szépen karbantartott patakocska most alig mutatja magát. Bezzeg egy-egy nagyobb eső után! „Hozzászoktunk mi már. Tudjuk, mit kell csinálni!” – mosolyognak naiv kérdésemen az asszonyok. Gondozott, módos porták, barátságos emberek, hízelkedő cicák, harapni friss levegő. Ha régi házakat akarsz látni, föl kell menned a hegyoldalba, ott, a templomok környékén még van egy pár fehérfalu, tornácos, muskátlis… Aztán van egy, a kistérségi rendezvényeket is kiszolgáló fenyves-ligetes terület játszótérrel, kemencékkel, szabadtéri színpaddal, rendezvényházzal és… kilátóval! Itt vált előttem igazán plasztikussá a falu képe, innen láttam, milyen varázslatos világ.

Bizony alaposan elfáradtam, mire mindezeket végigjártam, végigfényképeztem; hisz mostanában nem szoktam én ekkora lejtőkhöz, emelkedőkhöz…

Még szerencse, hogy igazából velneszezni (csakazértis!! így írom) voltunk, így hát volt alkalmam/ alkalmunk kipihenni magunkat. A Fekete Kos-ban voltunk, amit az új tulaj most nyitott újra. Barátságos, emberszabású szállás, kedves fogadtatás; nyugalom, csend, jó kaja…figyelnek ránk, segítenek. Mi kell még az embernek?! Pacsálni is lehet meg kicsit kondizni… ha van még erőd. Vacsora az étteremben, pontosabban a tornácán; jó kis nagyfröccs, mellette szalvéta. És hogy ne fújja el a szél, behúzva a villa fogai közé. Zseniális ötlet. D., a fiatal pincérfiú ötlötte ki. Ő és a barátja, A., no és Niki! lesték az óhajainkat.

Jó volt, kedves, tanulságos, szívmelengető volt ez a hétvége!

Remélem, a képeim valamit visszaadnak ebből a hangulatból.

Galéria

Skóciai Szent Margit

Aggyisten! Tudjátok, hogy ki Skóciai Szent Margit? Ő van itt az első képen, pontosabban a szobra…Tóth Attila szoborta meg alakját, hogy itt, a szülőhelyén tiszteleghessünk előtte. Sajnos, megbújik a lejtőn, a fák árnyéka meg még álcázza is, így nehéz észrevenni, amikor valaki nekivág az Óbányáról Kisújbányáig vezető útnak. Maga az út is poétikus, a kanyargó patak kis vízesései, a Csepegő szikla, de a fák, bokrok, a körülöttük dongó, repkedő jószágok, friss levegő és a benne kóborló illatok is elvarázsolják az embert. Még akkor is, ha ezen a szombat délelőttön kb. annyi kiránduló, piknikre érkező, kutyát sétáltató emberrel találkoztam, mint egy forgalmas hétköznap délelőtt a … körúton vagy a Moszkva téren… És – folytathatom a sort-, akkor is varázslatos, ha meg-megbicsakló lábam miatt lemaradtam a többiektől, és párszáz méter után a körülöttem lévő világ apró szépségeit próbáltam lencsevégre kapni. Mert hát ez a kirándulás a Tolnai Fotós Víkend szervezőinek és mentorának köszönhetően jött létre. (Köszönet, Klári, Zsolt és Jaksi!)

Na, szóval van ebben a völgyben pisztrángos tó… Itt aztán nézegetheted a fátyolos vízben úszkáló pisztráng csemetéket, csodálhatod az árnyékban pihenő (???) , lustán fetrengő nagyokat. Róluk közben kiderült, nem pisztráng nagyszülők, hanem amurok, a víz tisztítására tartják őket…Nem csak a látvány nyugtató, pihentető, hanem a levegő is. Ha éppen nem egy bagós társaság jön melletted, szimatolgathatod a fenyők, a patakparton nővő, még most is virágzó bokrok illatát. De ilyenkor ősszel gyűjthetsz makkot, gesztenyét, ha szerencsés vagy, mint én, akár fejbe is vághat egy-egy. Nekem például bikkmakk jutott, nem is egy ???? ). Lepkék kacérkodtak velem, lódarázs keringett körülöttem. Leginkább akkor tudtam megszabadulni tőle, ha fényképezni akartam. Bezzeg akkor elbújt, eltűnt!

Csak ámultam és bámultam, és még irigykedni sem tudtam a többiekre, akik tovább mentek Kisújbánya felé, mert annyira elvarázsolt az erdő. Aztán mikor úgy döntöttem, hogy múltbéli világba vágyom, elindultam vissza, a falu felé. Takaros, svábok lakta település, gondozza, őrzi múlt századi arcát mindössze 120 (Wikipédia) lakossal, üdülőfalu. Az Öreg patak két partján hegyoldalnak vetett hófehér házai bizony megérnek nem is egy, de több misét. Még az elhagyottak sem szánnivalók, hívogatnak, mesélnek…

Sétálgattam, bámészkodtam, gyönyörködtem, megpróbáltam kiiktatni azt a tömeget, amelyik ott vonult az utcán… Ide el kéne jönni olyankor, amikor nem idegenforgalmi látványosság, amikor a maga csendes hétköznapjait éli. De van olyan? Azt hiszem, nincs, mert akik itt élnek, ebből élnek…Igaza van Zsoltnak! Talán hétköznap…

Hát ilyen volt a TFV szombati napja. Otthon Jaksi már főzte az estebédet… De ez egy másik mese.

Ja, hogy ki is Skóciai Szent Margit?! Szent István unokája, aki Mecseknádasdon született 1047-ben, és III. Malcolm skót király feleségeként templomokat, kolostorokat építtetett, szegényeket istápolt. És – a Wikipédia szerint- „ő lett minden angol királynő ősanyja azáltal, hogy leánya, Matild Hódító Vilmos legkisebb fiának, I. Henriknek lett a felesége…” A folytatást lásd ott.

Galéria

Nevek

Aggyisten! Annak idején, 600 éve, a szülendő gyermekünk nemét mi is, ahogy mindenki más, csak akkor tudtuk meg, ha napvilágra jött. Így aztán mindkét nem eshetőségére fel kellett készülnünk. (Szerencsére az ikerterhességet akkor már azért időben érzékelték, így a boldog szülők arra azért felkészülhettek, ha dupla vagy tripla nevet kellett bemondani az „illetékesnek”). Ilyenkor a szülők rendesebbje nekilát, szépen összegyűjti a neki tetsző utóneveket, számot vet a divattal, a szokásokkal; végiggondolja, hogy lehet majd becézni a gyereket, hogyan hangzik együtt a két név; kikerüli a bemutatkozás nyelvtörő hangzótorlódásait. Aztán amikor minden zavaró tényezőt kizárt, várja A gyereket. De nem csak ők várják. Vannak még nagyszülők, rokonok, barátok is, akik körében – jobb híján- adhatja a társalgás egyik témáját, de előhozhatja a valódi érdeklődés is: milyen nevet visz tovább az utód.

Amikor kiderült, hogy unokám lesz, nekem is fúrta az oldalam a kíváncsiság: hogy fogom nevezni. „Rebeka” – hangzott a határozott válasz. ?! Kóstolgattam a nevet… Rebeka… A családi név az mély hangrendű, két hosszú szótagból áll, ahhoz illik a magas hangrendű Rebeka név, még a ritmikája is jó… Nem is rossz… Sőt!! De mi lesz, ha beszédhibás lesz?! Ha nem tudja kimondani az r-et?! Hogy mutatkozik be akkor?! Hát úgy, hogy „Jebeka”- hangzott a válasz.

Szerencsére nem lett beszédhibás, a vezetéknevében fetorlódó r-es mássalhangzót is ki tudta mondani…

De ha a nevét hallom nagyon sokszor beugrik anyja-apja hangja: – – Jebeka.

Hát Isten éltesse az általam ismert egyetlen Rebekát!

Reggelizek

Aggyisten! Reggelizek. Komótosan, megadva a módját: deszkán. Jó éles késeim vannak, másmilyennel nem érdemes kezdeni. A napokban maradt hajában főtt krumpli, azt eszem, hidegen. Nagyon szeretem: zsíroskenyérrel, hagymával… deszkáról. Hű, de sokat ettem annak idején! Gondolom, Ti is. Most a hagymám póréhagyma, zsír helyett (hja, koleszterin ) meg egy kis majonézzel kínálom morzsálódó kenyerem, és mivel elég színtelen a teríték, hát előszedek egy-két apró paradicsomot, és az egyik szép, piros kápia paprikát is felkarikázom. Na, így már jó lesz. Jó is, szép is… Hirtelen beugrik a gyerekkori tízóraik zsíroskenyere, amibe szeptemberben még jutott zöld paprika, később már csak pirospaprikával tettük változatossá. De eszembe jutnak a Ráday-beli sült hagymás – krumplis vacsorák, amihez, ha nagyon éhesek voltunk, a menzáról felcsempészett kenyeret ettük. Paradicsom, paprika… Ilyenkor?! Januárban?!? Csak a filmekben, meg talán a pesti vásárcsarnokban, üvegházból. Majd május- júniusban. Az államvizsgák idején a harmadik infarktusával Apu legyengülve, étvágytalanul feküdt a kórházban. Talán egy kis paprika-paradicsom meghozza az étvágyát! Vittem is neki rendületlenül, ette is…. Pontosabban: eszegette az elkészített katonákat. Aztán az államvizsga második napja nem úgy sikerült, ahogy elterveztük, rázósabb volt, be is gyulladtunk, így amikor Katiék a kórházlátogatás helyett tanulásra buzdítottak, engedtem nekik. Az Apunak szánt paprika-paradicsom ott maradt az asztal sarkán. És ott maradt az utolsó vizsganap után is, mert…

Júniusi paprikák… Nem tudom, szeretem-e őket…

Ha eszem, gyakran eszembe jutnak Anyu szavai, és az, hogy milyen igaza volt: mi nem ismertük az igazi éhezést, hogy nekünk azért csak jut kenyér, rá zsír, krumpli, hagyma, néha vaj is, lekvár is, nem úgy, mint a háború alatt; mi nem éltük át a háborút, nekünk az ostrom alá fogott Pestről az éhezés és az ágyúzás elől nem kellett menekülnünk, ahogy nekik. Gyalog, a frontvonalak között lavírozva vágtak neki a Decsre vezető útnak, és csak abban bízhattak, hogy János bácsiék – Apu katonatársa, kórházi betegtársa- valóban befogadják őket. ( Befogadták.)

Kinézek az ablakon: nagy pelyhekben esik a hó. Nagyon szép. Megint Anyu: nem tudjuk azt sem, milyen lehet reménytelenül, a felmelegedés ígérete nélkül fázni, fagyoskodni, és azért kerülni a tócsát, nagy havat, vizet, mert az átázott cipőnk helyett nincs másik, ez, a vizes pedig nem szárad meg reggelig, az iskolában sincs túl meleg… Ráadásul ki is kapunk, hogy nem vigyáztunk. Untam, de mennyire untam Anyu prédikációját, pofákat vágtam, magamban még azt is elmondtam, amit ő kihagyott: hogy Afrikában éheznek, éhen halnak gyerekek, hogy becsüljük meg magunkat, mert az ő idejében … Azt, amit mesélt, azt elhittem, elfogadtam valódi történetnek, de hogy én is kerülhetnék ilyen helyzetbe, azt nem. Szerencsére nem is kerültem, nem kerültünk. És ha akkor valaki elém vetíti a hűtőnk tartalmát, nem hiszek neki, mesének tartom, ahogy Jancsi és Juliska meséjét.

Eszegetem az asztalnál a katonáimat, és … bocsánatot kérek Anyutól és azoktól, akik nem tudnak terített asztal mellé ülni,vagy mert nincs mit az asztalra „teríteni” vagy mert éppen „úton” vannak. Ahogy annak idején, Pest ostroma idején nem tudott asztalhoz ülni Apu és Anyu, és ahogy ők is éppen úton voltak. És „úton voltam” Anyu pocakjában … én is.