Kategória: emlékek

Hallgassátok csak Cseh Tamást

Aggyisten! Hallgassátok csak Cseh Tamást! Miközben olvassátok, hallgassátok!

” Csak bújj elő… ” Hát előbújt. Vasárnap, Harasztin, ahol a nagynéném 90. születésnapját ünnepeltük. Mivel Anna (Kerekes Anna ) Haraszti életének egyik aktív részese (festészete, egyházi tevékenysége … és egyénisége miatt), ez már a második ? köszöntő a héten. Volt egy kiállításnyitással egybekötött köszöntés a Laffert kúriában, ahová azok mentek, akik szeretik Annát, őrzik a képeit, akik személyes kapcsolatban vannak vele; szóval olyanok, akik szeretik. Voltak egy páran! Aztán … de ezt ő tudja, ha tudja, hányan köszöntötték még, hányan köszöntik ezután. Mi, a család szombaton jöttünk össze. Többen hiányoztak „igazolatlanul”, amit azért sajnálok, mert …

Nekem Harasztira menni mindig izgalom, Olyan „víz alatt rejtőzködő” képek idéződnek föl, amikor Harasztihoz közeledek. Mint a kiskutya, ha meglátja a gazdi kezében a pórázt, ha jön a séta, a kiszabadulás ideje, olyan izgalmas volt nyaranta Mohácsról Harasztira menni. Más illatok, más szokások, más emberek… Máshogy kezelnek; itt mindig egy kicsit különleges lehettem, itt voltak !!! rokonaim, a keresztanyám, a nagyapám, nagyanyám és a nagybátyáim (főleg Jóska, és … a nagynéném, aki festett, rajzolt; akinek az asztalán mindig volt valami izgalom. Anyuval ugyan mindig megnéztük a kezünk ügyébe kerülő mindenféléket, itt, Anna néninél meg olyat is láttam, amit csak a nagyító, a mikroszkóp mutat! A múzeumnak rajzolt, akkoriban jelent meg a jegyzetként is használt Magyarország rovarvilágát bemutató sorozat, így aztán azt is láttam, amit különben nem láttam.

Más világ, mint a mohácsi, de mennyire más! A gyorsan száradó homok, az akácok illata, a lakásé… Az Anna napi vendégjárás, Jóska nagybátyám kitüntető figyelme… És hát a legfontosabb, ők a ROKONAIM…

Hát most újra együtt voltunk… Én ugyan már az öregek közé tartozom, csak kettejük szemében vagyok „gyerek”, mert leginkább gyerekek, unokák, dédunoka vett körül bennünket, de… gyereknek érezhettem magam… Előbújt ” a fűben, kövek alatt rejtőzködő” gyerekkorom. Élő tanúja volt Anna és a nagybátyám, de élő tanúja az öreg, csonkolt, de az oldalán-tetején harsogóan friss ágakat növesztő eperfa, amelynek epréből -titokban- pálinka főtt, hogy aztán Öcsi bácsi likőrje készüljön belőle; hogy nagykorúságom elfogadásaként aztán én is kapjak belőle… De megvan még az ásott kút, a locsolások tanúja…

Jó volt, csodás volt ott lenni! Látni, ahogy összevillannak a szemek, ahogy elpárásodnak, sőt… És öröm volt, ahogy egy-egy pillanatra felvillantak a velünk kapcsolatos emlékek. Hiányzott, nagyon hiányzott, aki nem volt ott…

Előjött, feltámadt a gyerekkorom…Gyerek voltam, úgy voltam gyerek, hogy közben ott ültek az enyéim is (ha némelyik csak gondolatban), és jó volt érezni… Mit is??

” a résből előbújó gyerekkorom…

a decsi emlék mellé a jelen.

Busók

Aggyisten! Hadd mondjam el röviden: Mohácson nőttem föl, akkor még nem volt ekkora idegenforgalmi látványosság a busójárás, mi is aktív résztvevői voltunk, nem kellett attól tartani, hogy eltapos a tömeg.

A sokacok ünnepe volt, és onnan, a sokacok által lakott városrészből, a Sokac Olvasókör környékéről indultak a busók, Hatalmas kereplőkkel, tamburazenével járták a várost. Mi, gyerekek, vihorászva kísértük őket, élveztük, ahogy időnként leállva meg-meghúzták a magukkal vitt butykost, derékon kapták az akkor még időnként népviseletben járó, az ünnep tiszteletére beöltözött menyecskéket. A busók kísérői a jankelék voltak, akiket mi ” jamkele grí, kell-e nokedli.. ” szöveggel bosszantottunk. A jankelék „ördögfiak” voltak rongyos, szedett- vedett ruhában, kikormozott arccal, ócska harisnyába tömködött szalmával/ rongyokkal püföltek bennünket, rohantak utánunk. A harisnyában még hamu, fűrészpor, néha korom, kisebb kődarab is volt, és leginkább az asszonyokat, kamaszodó lányokat vették célba. Mi persze visongva menekültünk előlük. Annak, akit nem kergettek meg, kissé ciki volt, mert azt jelentette, hogy nem nézték „nőnek”. ( Most tudtam meg, hogy: ” A busójárás ezen szereplői a városban 1890 körül élő Jankele Grün nevű zsidóról kapták a nevüket, aki zsákokból árult használt ruhát. A gyerekek csúfolódtak vele, amit ő úgy torolt meg, hogy hozzájuk vágta …”) A Széchényi térre vonultak, ott egy nagy tüzet raktak, táncoltak, ittak… Mi meg néztük őket. A zene, a fürge , táncra késztető ritmus mindenkit megmozgatott, ráadásul a kóló meglehetősen egyszerű lépésekből áll, tenyérnyi helyen is lehet táncolni, így aztán mindenki ropta… Arra, hogy lementek a Dunára, csónakba ültek, nem emlékszem.

Meg is lehet tanulni!

( Hadd dicsekedjek: az Eperjesi Matyi bácsi vezette sokac köri gyermekzenekarnak jó darabig én is tagja voltam… )

Csak ezt akartam hirtelenjében elmondani…

Galéria

Kodály Esti dala

Aggyisten! Hol is kezdjem? Mint az eposzokat, „in medias res”? Vagy az elején? De hol az eleje? Igen? Akkor közben hallgassátok az alanti zenét: Kodály Esti dalát, mert az indított el bennem mindent. Ági tette föl, én meg hallgattam, és elkezdtem bőgni. /// Mostanában (??) mindenen meghatódok ( azt mondják, ez az öregség jele; bár az is igaz, hogy annak idején sem tudtam könnyek nélkül énekelni a Himnuszt… ) /// Részint mert nagyon szép az Esti dal, részint mert felidézte bennem a 12 évvel ezelőtti finnországi, pontosabban lappföldi utunkat. A Sarkkörön túl voltunk, a láperdők, tavak, tunturik (lapos, kopár dombok) világában, ahol nem ment le a nap, 27 fok meleg volt, izzadtunk, mint a ló; és az elképzelhetetlen mennyiségű szúnyog ellen csak a kilószámra magunkra kent kencével tudtunk védekezni. Ha pedig az izzadság lemosta, pánikszerűen utána kellett kenni, mert ezek a dögök vérre menő harcot folytattak a vérünkért. Az utakon rénszarvas és medve- veszélyre figyelmeztető táblák, a kihaltnak tűnő vidéken turisták gyalogoltak kitartóan valahonnan valahová (a népsűrűség nálunk 110, a Lappföldön 2,2 fő/km2-enként.), az utakon meglehetősen kicsi a forgalom.

Szóval mi meg elmentünk egy szánhúzó kutyákat és rénszarvasokat mutogató telepre, és ott, a vedlő rénszarvasok, kék szemű huskyk között találkoztunk egy Svájcból jött francia+német, „tipikusan finn kinézetű” nővel, aki mikor megtudta, hogy Pestről jöttünk, gyönyörű, szívbemarkoló hangon elkezdte énekelni: „Erdő mélyén estvéledtem…” Mint kiderült, egy pesti nemzetközi kórustalálkozón ez volt közös, nagy zárókoncertjük egyik műsorszáma…

Mit mondjak? Szem nem maradt szárazon; még ő is meghatódott! És hogy itteni bőgéseim történetét folytassam, az akaslompoloi modern, csupaüveg templomocska esti hangversenyét is majd’ végigsírtam, amikor a fiatalka kislánynak tűnő kántor finn népdal-feldolgozásokat kezdett énekelni. Olyan ismerős volt a dal, mintha hallottam volna… Nem tudom, rádión tekergetve keresgéltetek-e állomásokat. Mikor még „távolról” hallatszik a beszéd, de már meg tudod állapítani, hogy milyen nyelven szólnak; a magyart száz közül is felismered. Hát ez olyan volt. Mintha valaha, régen, talán az anyaölben… , vagy talán régebben hallottam ezeket a dallamokat?! Még annál is régebben? Talán a „génjeim” emlékeznek? Aztán megmagyaráztam, hogy talán a pentatónia miatt van. (Erről Harsányi Judit, Te tudnál többet.) Sajnos, hiába kerestem, nem találtam ilyet, hogy illusztráljam.

Ha már Finnország, akkor egy kis ízelítő: ami csalódás volt, a rénszarvasok koszlottak, tépettek voltak, éppen vedlettek. De leírhatatlan a levegő ezerféle illata, a tisztaság, a kihalt, bár nem elhanyagolt vidék. Képen egy kis lápos erdei talaj faágakkal, majd sziklákkal; itt meg éppen virágzik az áfonya ( Radnóti: „A csókok íze számban hol méz, hol áfonya”); ez az egyik szent tó; itt pedig egy kis patakocska (iható vízzel, majd mindegyikből ittam, semmi bajom nem lett), itt az ösvény (nézzétek csak a „szögeket”! ), a háziállatként tartott rének; egy újabb mocsár hangával, áfonyával, ligetecskével; ilyen volt a kilátás az ablakunkból… És mindennapi látogatónk este 10-kor…

Galéria

Lábamnál ” A macska”

Aggyisten! Lábamnál ” A macska”. Fekszik, pontosabban rendületlenül. rezzenéstelenül alszik. Éjjel kinn vadászott, valószínű eredménytelenül, mert roppant lelkesedéssel fogadta a konzervkaját, pillanatok alatt be is falta, és most pihen. Én, mivel „csak” a helyváltoztatások gyötörnek meg, bevackoltam magam az ágyra, és nézem a zöldet. Pár napja mindegyik fa más volt: máshogy volt zöld a nyírfa, máshogy a fűz, máshogy a nyár, az ezüstnyár, máshogy a jegenyenyár, másmilyen zöldje volt az orgonának, a tűztövisnek. Most, hogy majd’ mindegyik teljesen belombosodott, már kezd elmosódni a színeik közti különbség, csak a levelek formáján, tömbjén játszadozó fény miatt lehet megkülönböztetni őket.

Ülök az ágyon, és hirtelen, nem tudom miért, belémhasít Decs. Ha már személyesen nem mehetek, itt a gugli ! Nézzük csak! 7 éves koromig éltem ott. Töredezett emlékképeim alapján nagy, szép, izgalmas. Fehérre meszelt hosszú parasztházai, a „Fő utca” elzárkózó, oldalukkal az utcának simuló épületei villannak föl bennem. Módos falu (volt), a Sárköz központja. Emlékeim szerint a középkorúak még népviseletben jártak, és a lakodalmakat nem az idegenforgalmi hivatal szervezte. A Vasút u. 226-ban laktunk utoljára. Nagynehezen megtaláltam: most az Ady E., Móricz Zs. utca sarka. Hatalmas ház, azt akkor is tudtam, de most látom csak, még a padlásának is vannak ablakai… Az első két szobát laktuk, hatalmasak voltak, befűthetetlenek; az utcára néző helyiség padlódeszkáin meg le lehetett látni a pincébe, ahol hatalmas meztelencsigák laktak. Az utcai kiskapu tetején színes üvegekből volt az ablak, a kékje( az a tintakék) még mindig kedvenc színem. Az utcánk a vasútállomásra vezetett, arra volt az iskola, Anyu oda járt esti iskolába. Gyakran ott aludtam el mellette a padban. Hazafelé mindig féltem: a plébánia ? fakerítése, bokrai, szemben a temető… Brrr!

Apu a községházán dolgozott, mellette volt az egészségház, ott lakott Magdi néni, a „Védőke”, Anyu barátnője. Az udvarán futórózsa lugas, a ház mögött hatalmas medence, a tűzoltók víztárolója. Az iskola, ahová első-másodikosként jártam, a Tabánban volt . (Újabb zárójeles : Tabán sok helyütt van; hajdan tímárok, cserzővargák lakták, itt voltak a cserzőgödreik, a műhelyeik, általában vizes, mocsaras terület volt, már csak a neve jelzi…)

De mitől, miről jutott eszembe Decs? Rendvaiék, Tumpek bácsiék, a Thúróczy gyerekek és Magdi néni, Katona Vali, Ivánka Juci ? Talán arról az orgonáról, ami itt mutogatja magát a kerítés tövében? Vagy hogy most lesz május elseje, mi meg még évekkel később is a decsi felvonulások dekorációjának krepp papírjaival festettük a tojásokat? Vagy ez a szeles, változékony tavasz hozta? Vagy a zöldek eltűnő sokfélesége? Vagy csak öregszem? Nem tudom. Nosztalgiáztam egy kicsit. Bocs…