Aggyisten! Nem színhű, de abban bízom, hogy a kép láttán azért mindnyájótokban felidéződik a futórózsa pirosa. Nekem a gyerekkorom színe, az ámulaté, mert ilyen rózsa-alagúton kellett bemenni az egészségházba Decsen, ahol akkor laktunk. Nekem meg megadatott az a szerencse, hogy gyakran átmehettem a virágok alatt, mert Magdi néni nem csak az én védőnénim, de Anyu barátnője is volt. Ott is lakott, és ha hozzá mentünk , mindig lestem, hátha megtalálom valahol Csipkerózsikát, talán még a királyfi ébresztő csókjának is tanúja lehetek. De nem lettem. 
(Lehet, hogy a hiszterikusan épülő szocializmus szelleme száműzte?) Sebaj, azért millió titkot, csodás dolgot láttam, hála Anyunak. Láttam azt a rengeteg méhecskét, a döngő darazsakat ( és egy életre megtanultam, hogy NEM szabad zavarni őket, nem rám fáj a foguk / fullánkjuk, fütyülnek rám, csak dühösek lesznek, ha kergetem őket), no és bámultam azokat a szépséges fehér, vajszínű, a sárga legszebb árnyalataiban pompázó virágpókokat, amelyek a porzók árnyékába húzódva lestek áldozataikra. Izgalmas volt látni, ahogy elejtették a néha náluk nagyobb méhecskét, apró legyet…
De Magdi néni, a Védőke, ahogy a decsiek hívták, is mindig okozott meglepetést. Olyan édességeket gyártott, amit otthon nem ehettem; pl. az aludttejet kikeverte keksz reszelékkel, megszacharinozta, de nem az egészség, hanem a cukorhiány miatt, valami citrompótlót tett bele… Aztán nála ihattam kávét, cikóriából főzte, de ugyanolyan elegáns kis csészében kaptam, mint az úri társaság… Hogy ne legyen olyan csúnya heg a karomon ( a BCG „oltást” úgy karcolták be a gyerek bőrébe), ő akarta megcsinálni. Erzsike, aki sosem félt az ilyenektől, akkor pánikba esett, és az utolsó pillanatokban jól elhúzta a karját; így aztán nekem lett a legnagyobb hegem, a 2-3 mm átmérőjű helyett majd tízfilléres nagyságú. Aztán láttam, ahogy táskáját felkapva elrohan, mert valakinek valahol segítségre volt szüksége… A rózsák alatt ücsörögve hallottam, ahogy a rendelőben üvöltő gyerekeket csitítja, ahogy pöröl az anyukákkal, ahogy dicséri őket…
Hát ilyenek miatt „érzem” Radnótit: ” a béke méhe zöngne…”, ilyenek miatt jut eszembe a gyerekkorom a futórózsa láttán.
És hallgassátok:
) halljuk, ahogy nyílik a lenti ajtó, majd G. jön föl a lépcsőn… Most benyit a sötét lakásba, kibújik a cipőjéből… de mit vacakol a sötétben, miért nem kapcsolja föl a villanyt?! beszól: „Hahó! Van itt valaki? „, és mivel nincs válasz, elkezdi kipakolni a zsebeit. Én hallani vélem, hogy Zs. felszabadultan kuncog; mi tagadás, én is megkönnyebbültem. „Csak nehogy átmenjen hozzánk – villan át a fejemen… De aztán rájövök, hogy az előszobában ott az árulkodó papucsom… De G. is játékos apuka, hozza a macskát, és mit ad Isten, épp a takarón akar neki helyet csinálni… Kirobbanó öröm, Zs. boldogan ugrik apja nyakába. „Hát te? Egyedül vagy?” Zs. kópésan mosolyog, így már ketten keresnek engem, mert Zs. sem tudja, hová dugtam el magam. Újra izgalmas lesz a játék! Én meg csak lopakodok utánuk a fürdőbe, a vécébe, az előszobába, hogy aztán végül -immár ketten -rám találjanak a nagyszobában.
